Milyen az, ha nem akarsz visszamenni a régi sulid tanévzáró Te Deum-jára? 

Talán csak a félelem és a tudat, hogy kényelmetlen lesz a sok kérdés. És nem szeretem a sok kérdést. Kifejezetten nem. 

A mai nap pedig már így is elég tökéletes volt. Életemben először voltam utcazenélni. És atomkirály volt. 

Tenor szaxofon meg free jazz. Yeah. Azt hiszem ez most nagyon fasza volt. És most talált először a felkelő nap a háztetők felett kedves városomban ... random ismeretlen ismerősöknek játszva... speechless 

minden másra ott a MasterCard. 

Azt hiszem meg kellene fogadnom a következő tanácsot:  [do as you wish .... but be a man! - nem nem ez volt ...]

Legyen bármilyen munkád, de legyél rá büszke!!!

------ 

két héttel később:

Mégiscsak elmentem a Te Deumra, és nem volt ciki.  [ahh megvan az eredeti idézet]

szval ezzel a mentalitással nem volt tré. És az a legfurcsább, hogy egyáltalán nem ciki, sőt nagyon is menő melóm van, egyszerűen csak nem szeretek róla beszélni, mert nem érthető egyből és én se mondhatok róla sokat ..... ja ennyi 

Háhh, és emlékszik. Márint a word, hogy mi volt az utoljára használt betűkészlet, mikor is? nem tudom, de nem is érdekel oly nagyon.

Egyszer valahol, valaki, vagy egy kérdőív, nem is tudom mi, de az a lényeg, hogy megkérdezte, hogy mit gondolok: lehet hogy 20 éven belül mindenki angolul fog beszélni, Magyarországon? És akkor rávágtam, hogy nem, persze, hogy nem. És ez ma sem változott, a teljes lakosság biztos, hogy nem fog, de egy réteg lehet, az értelmiség, a diákság, életük egy részében bizonyosan. Igazából csak magamat vettem alapul. Többet írok az angol blogomba, és könnyebben, mint ide. És máshol is. Két napja voltam egy gyűlésen, ahol tagnak jelentkeztem egy nemzetközi szervezetbe, és mivel volt egy külföldi tag is, ezért majd’ minden angolul ment. És a végén a külföldi csajnak megköszöntem, hogy ott volt, mert ha mindezt magyarul kellett volna elmondanom, amiket kérdeztek, akkor nagy bajban lettem volna, mármint a szervezetnek is van egy bizonyos szaknyelve, ami kb. mind angolul van. Szóval sokkal egyszerűbb volt magamat kifejeznem tisztán angolul. És ez valamilyen szinten elgondolkodtató. Nem tudom, hogy ez jó, vagy rossz, de nálam az angolnak elég nagy szerepe jut az életemben, és még nem is járok angol szakra. Egyszerűen van rengeteg olyan barátom, akikkel csak így értek szót, és ezt bárki megtehetné a tankörből, pl. rajzon, ahol együtt vagyunk a nemzetközi diákokkal, de nem nagyon teszik meg, mivel nincs tapasztalatuk és önbizalmuk, szerintem, már ha van nyelvtudásuk alapból. who knows? not me. Szóval érdekes szituáció.

-csillag-

Aztán van egy ház az utcánkban, ahol az egyik kertből marhára kilógtak egy kopáran maradt bokornak a vesszői, amik többször is majdnem kiverték a szememet, szóval iszonytatóan idegesítőek, és ki se lehet őket kerülni, mivel pont ott van egy lámpaoszlop is, ami beszorítja a közlekedőt.

És mikor már betelt a pohár egy szép sötét délutánon becsengettem, hogy kegyeskedjék már levágni, merthát nagyon zavaró. Erre ennyit válaszolt a fickó, hogy ’Hát, a kertész már idén valószínűleg már nem jön, de ha mégis akkor szólok neki.’ Erre mondtam, hogy akár én is szívesen levágom. Aztán továbbáltam. Otthon megkérdeztem szüleimet, hogy milyen ember az, aki egy metszőollót sem képes kb tízszer összecsattintani a maga erejéből. – Gazdag. Nos valóban, meg töketlen, szerintem.

Aztán egy nap jövök hazafelé és meresztem a szememet, hogy: na neee. Valaki levágta? Esetleg a faterom, mert hát őt is roppantmód bosszantotta .... de nem. Olybá tűnik, hogy a mi emberünkhöz kijött a kertész, vagy a fickó észbekapott, hogy hopplá, ezt én is meg tudom tenni, majd ha nem esik annyira ;)

Ennyit erről ......

- csillag - 

Erről a képről meg csak annyit, hogy tavaly újév környékén készült. És valahogy akkor, ott megnyugtatott ez a köd meg a hideg. De most csak nyomottá teszik a kedvem a kopár fák, a pénteki hullafáradt és az a  kiüresedett érzés, hogy már nincs benned semmi, csak bedőlsz az ágyba, mert már semmi másnak nincs értelme. Hogy ha elbukod sorra a tárgyaidat, akkor megkérdezed, hogy mégis mi a francot keresel itt. De nem tudod a választ, csak csinálod, mert nem tudsz mást tenni. Igen, még valahol van egy képed arról, hogy miért is kezdted, de a folyamatos elbukások csak szarabbá teszik a helyzetet. És, ha valami mégis sikerül és nem is akárhogy, akkor csak ideig óráig tart , mert utána már szart se ér a többivel összehasonlítva, csak az számít hogy elbasztad és kész. majd jövőre, majd a következő félévben. csak ilyenkor már senkinek nincs kedve semmihez. Elhibáztad és kész, mert lövésem sem volt, hogy mi a szart kell itt majd konkrétan csinálni. Hogy állandó számolgatás és kb 10% művészet, érzelem és gondolatátadás. Azok a tárgyak mellesleg jók is lettek. De a többi, hol vannak azok? sehol, a a süllyesztőben. a kép meg a lényeg, Rotterdam. Most meg Berlin lesz. Intézni is kellene, hogy a plusz egy-egy napot hol és hogy vészeljem át. Azt hiszem meg se érdemlem, de mennem kell, mert már tavaly óta, abban a pillanatban, hogy megtudtam hol lesz, tudtam hogy én nekem is ott kell lennem. Szóval, hogy is állunk: Zene, művészet, rajz, utazás, világlátás, írás, olvasás, gyönyörű vidékek magas és kemény hegyek, szurdokok, lavinák vs építész kar? hogy is fog ez a kettő összejönni és hogy van bármi kapcsolatuk egymással, halvány sejtelmem talán van .... de sok nincs. 

Azt hiszem minden blognak megvan a periodicitása. így az enyémnek is. naná, én se vagyok kivétel. Ennek a blognak úgy hiszem a magányosságom adott affért, teret az életemben, de most valahogy ez a-Z-űr  betöltődött. No nem teljesen, de azt hiszem kezd egyre jobb lenni, vannak buktatók [és azt hiszem mindig is lesznek]. 

Ha megkérdezik, hogy milyen az egyetem [igen, igen sikerült bejutnom, és hanyadik helyen jelölted meg ezt a szakot, kéremszépen első helyen  - nem sántít ez egy kicsit? - no jó, de, de akkor is az építész szakra akartam menni a BME-re, csak nem BSc-re, hanem MSc-re, de azt hiszem ebben a öt félévnyi periódusban teljesen mindegy hogy hol gürcölök]

Tehát ez a nyár is eltelt, de nem akárhogy. A bringás tervem csődöt mondott - idén, de az útvonal megmaradt. Három nap [odafele] Svájcban [minden nagyvárost végignéztem, 3000es csúcsot is másztam a legaljától - bocs, de ezzel el kellett hogy dicsekedjek ;] és utána még két nap utazás Franciaországban, majd két várva várt hét Taizében [ebből egy hét csendben, ami életem egyik, ha nem eddig legjobb döntése volt] majd visszafelé négy és fél nap Dijonban és Lyonban, ahol megtörtént az a szomorú esemény, hogy elvesztettem [remélem csak időlegesen] a journal-om [igen tetemes mennyiséget írtam azalatt a három hét alatt - kb 200 A5ös oldalt >>angolul<<] szóval azt igen-igen sajnálom. És még mielőtt valaki [ki, mégis ki merne feltenni kérdéseket? sőt ki olvassa még ezt a megveszekedett blogot?], tehát valami hipotetikus egyéniség, megkérdezné, egyedül voltam, de mégsem. Azt hiszem erre az utazásra vágytam, és mostantól mindig ilyenekre fogok vágyni ;] 

Az egyetemről még csak annyit, hogy munkás [mindenkinek ezt mondom, mert hát ez az igazság] de ettől függetlenül odavagyok érte, és szerintem azért, mert az elmúlt hat évvel szemben, most van egy csapat - a tanköröm - akik elfogadnak, és érdeklik és értékelik, amit csinálok. Ennyi őszinte érzelmet, a hat év alatt csak igen lassan sikerült összegyűjtenem.

Hmmm [hümmögéssel nem sokra lehet menni, de indításnak nem rossz >nyugodtan próbáld ki< ]. Szóval nyár, pont egy éve indultam el Kanadába és azt hiszem ez vette az elejét minden utazásmániás megmozdulásomnak. A tavalyi évem elképesztő volt [mármint és nem csak, de az utazások mennyisége miatt >82 nap< , de ezt már azt hiszem leírtam egyszer, ha nem ide, akkor máshová ;] És ez hogy jutott eszembe? Hát csak úgy, hogy a mostani gennyláda 11. osztályos kiválasztott szerencsések indulnak, vagyis már elindultak 11 órakor, legalábbis indultak volna, ha nem késik a gépük, de ez nem érdekel senkit, max őket hogy majd így szépen lekésik a csatlakozást. Legalább pár értelmes fószer az, ismerem mind a kettőt, legalább nem azok az idióták közül vannak akiket a beképzelt pofájuk miatt marhára utálok, meg lenézik a náluk kisebbeket [méretben ;].

Esik az eső, szemerkélt, most kaptam egy sms-t miszerint nem férek be abba a keretbe, ami megy a Dolomitokba, hegyetmászni, via ferratazni. Basszameg. Rohadtul utálom őket ezért, mondjuk mondták, hogy nem száz százalék, de akkor is. fuck, fuck this shitty clankers.... most megint jöhetek elő újabb és újabb ötletekkel .... basszus csak egy Európa autós térképe kellene ;) de most komolyan. semmi más. Nem szeretek tervezni, úgy értem, ha egyből dugába dőlnek a nyárra szőtt terveim. Szomorú.

Inkább legyen valami mókás, mondjuk én és egy hölgy. No nem a barátnőm [ja, igen az is lett, akadt, de tényleg, nagyon ad hoc jelleggel, azt se tudom hogyan jöttünk össze pontosan ;] Nos, hogy őszinte legyek a férfiúi hiúságom és szépérzetem miatt igencsak soron követtem, hogy mi van vele [persze ezt csak néha tudta meg]. Így tudtam meg hogy kapcsolatban van [mi mindenre jó a facebook, de persze ez oda-vissza működik, így hát én is ő is hiúságból és ismerettségből visszajelölt >hol marad a személy/szám egyeztetés?< csak hát én óvatosabb és ilyennel kevésbé hivalkodóbb lévén nem firkáltam ki épp pont ezt] Amúgy ezzel a családdal mindig pofára esek [ahogy egyik kedves ismerősöm fogalmazott ...], miért is? ja azért mert a nővérük törölt mint ismerőseinek sorából, rejtélyes okból; a húgával bármikor találkozok mindig kissé feszült és kimért a légkör köztünk, kissé kínos, de mostanság azért asszem kicsit talán oldódott.  Nos, vissza a nővérére, pontosabban az esküvőjére [ja, arra el se hívott, pedig egy csomót dumáltunk róla, szakmailag is ... de sebaj] de ott volt a kedves barátném is, belőle meg kitört [nyomás alatt, akár csak egy vulkán], hogy van barátnőm, de legalább azt nem mondta el, hogy kicsoda. Na, de ez is csak akkor derült ki, amikor én elkezdtem faggatni őt, erről semmit se tudva, hogy ennek a hölgynek pontosan ki a szíve választottja [mégis ki a fenének sikerült levennie a lábáról, vagy éppen kit sikerült behálóznia >kicsit szól belőlem az iróniának álcázott nemistudommi, talán keserűség? nemtudom, vagy nem akarom tudni, én most boldog vagyok és tényleg, csak nem felejtek, könnyen, fontos dolgokról ;) Ja, és a tanulság, vagy a helytelen következtetés, őt is éppen ugyanúgy érdekli hogy én kié vagyok, mint engem. Mulatságos, főleg ha nem velem történne meg. azért mókás.

Inspirációt most kivételesen Jason Mraznak köszönöm ;) és nem Adele-nek, tőle túl borongós és sirámokkal teli lett volna, mókás helyzethez mókásan frankó zene kell. Mert a zene meghatároz, mint ahogy minden, amit teszel/hordasz/hallgatsz ....

Valahogy olyan Esti Kornélos utazgatást szeretnék Taize előtt, Svájcban, Ausztriában és Franciahonban [akár beugrani egy kicsit Párizsba ;] és persze abba a kis városkába lefotózni egy szobrocskát, mindössze felvágásból, és nem felvágottból.

Azt hiszem kicsit személyeskedősre sikerült ez a poszt, bocs mindenkitől [az érintettektől, bár nem hiszem hogy látják ;P ]

[ja és ha már showin' off: [ráadásul még off-topic is, külön jó] a rajz-alkalmasságim sikerült, persze a pontjaim nem hiszem hogy elegendően sokan lennének ;] life sucks, but in my case it's just simply unbelievable 

Noh, remek. itt ücsörgök már mióta, pont mint egy idióta. Ja, igen ez nem is áll túl messze az igazságtól, ahelyett hogy a szóbelikre készülnék kedvenc [nemrég avanzsálódott azzá] sorozatom harmadik évadjának letöltődésére várok… no comment.

Igazából már úgy két napja nekiálltam írni, csak papíralapra, kint a kertben lámpafénynél, nagyon romi, mondhatnám, kedvenc zeném robogott a fülemben [Adele – set fire to the rain] , szóval jó volt.

Hmm ezalatt a több mint két hónap alatt [majdnem három] sok minden történt. Azt hiszem elérkezett a dolgok naposabb, párosabb oldala. Habár az érettségijeim nem sikerültek olyan jól, mármint az írásbelik, azért én még remélek. Mert most megmarad a hit, a remény és a szeretet. Ja, ott figyel köztük a remény is.

Holnap lesz a bérmálkozásom, furán néz ki leírva. Egyik barátosném igencsak berágott, mikor megtudta, hogy lesz és én meg se hívtam. Nos, konkrétan senkit se hívtam meg, nem is gondoltam rá hogy még én is meghívjak valaki[ke]t a nagycsaládon kívül. pff.

 Ez az első ballagásom, minden tekintetben, de azt hiszem hogy ezzel a legtöbben így leszünk és vagyunk, mellesleg ez nem is zavar, legfeljebb addig a másfél óra erejéig zavart, amíg végignéztem az általános iskolás osztálytársaimét, még nyolcadikban. Akkor egy röpke pillanatig eltöltött valami kicsinyes irigység, ad1 hogy én erről lemaradtam és nem én vagyok az aki ott ücsörög és hallgat vmi teljesen unalmas és vérciki beszédet, ad2 a végén nem engedhetem fel önelégult képpel a gázzal töltött lufimat (ez vmi szokás volt nálunk). Ezen persze igen gyorsan felülkerekedett az az önérzetes gondolat, ami szeves részét képzi annak a hozzáállásnak, ami -véleményem szerint- roppant gyorsan s jellemzően kialakul a piarista diákban (a felsőbbrendűség képzetét már nem is merem megemlíteni)  miszerint az a jóleső érzés töltött el hogy ők csak ezután kezdik majd megérteni, hogy mi az igazi szívás, vagy nem, egyremegy. Úgy éreztem akkor, hogy ezzel minden el van intézve, már mindenhová van belépőm, itt csak tanulni kell, á ez is túl erős szó, legyen inkább a tanulni lehet kifejezés, aztán ezzel a mentalitással itt elvan az ember, kicsit megszivatják. De legalább van miről mesélni, felemlegetni egy-egy osztálykiránduláson, azt már ne is mondjam milyen jó kesergési/felvágási  alapot [mindössze nézőpont kérdése] ad egy társaságban, ahol rajtunk kívül van még egy piarista diák (tökéletes esemény) aki mindezeket alátámasztja bizonyos hölgyek előtt. Aaa már azt se tudom hol tartok, túl sok a kitérő, ja, szóval szivatások meg bebetonozott helyzet, ezen tévképzetemben sokáig meg is maradtam, tévesen, mert most valaki más néz miden bizonnyal ugyanilyen fölénnyel reám, hogy mit is tud ez a kis senkiházi, bevégzett valamit? á dehogy még semmit se kezdett el, tanulni se, azt főleg nem. Talán arra már rájött h nagy szarban van, de ez mind nem elég, erre sajnálatos módon nem jött rá túl korán. Az a baj, hogy még innen se tudok lenézni rátok, ez van, a sors kegyetlen de a legrosszabb az egészben h ezt még viccesnek is találja, vminek ami roppant mód szórakoztató. Mert ha olyan pozícióban lennék h lenézhetnélek titeket, az valahogy megnyugtató lenne, de sajnos ez nem igy van, egyáltalán nem igy áll a helyzet, az aki irigylésre méltó az éppen hogy ti vagytok, ez persze csak a könnyebb út lehetőségének csalogató, és emiatt csalóka reklámja mondatja velem, hogy nem kell a felelősség, csak engedjenek el mindenhová, kapjak meg mindent, csak cserébe ne kérjenek semmit, felelősséget meg főleg ne, azt a legjobb lesz ha kihagyjuk, elfeledve h esetleg mégiscsak volt vmi célja annak h ide jártunk, jártok. Ez a cél legalább annyira homályos mint egy bepárásodott tükör, a tulajdonságai is hasonlók, letörlöd, tisztán látsz, aztán seperc alatt újra elhomályosodik, majd talán rájössz, hogy ha kinyitod az ajtót akkor - jóllehet hidegebb lesz - de esetleg látni is fogsz vmit. Azt hiszem egyelőre elég a magasröptűnek nehezen nevezhető hasonlatokból. 

Ha most itt hagynám abba, akkor az nemcsak hogy ugyanolyan hatású lenne mint amilyen egy üres papíron éktelenkedő ponté lenne, hanem annyit is érne, ráadásul nyelvtanilag sincs minden rendben vele, olyan összemosódott (se eleje, se közepe, a vége? Az meg hol van még... )
Azt hiszem most jön az a rész amikor, amikor futni kezdtek? Nem, hanem amikor el lehet kezdeni hogy milyen jó is volt, vagy éppen hogy nem. A kesergésnél leragadni mindig is könnyű volt, elsüthetném azt h mi voltunk a Mikszáth-tér utolsó igazi lakosai, de már ez sem igaz, akárhogy is ezt már elajándékoztuk az előzőeknek, folytathatnám h bezzeg a mi időnkben, de ez sem jó mert sose voltunk bezzeg osztály, ráadásul itt ez a hetedikes banda is, akikből már az év elején elegünk volt, legalábbis mint/a matekfaktosoknak... valahogy így a lehetőségek között lebegünk, ez nagyon is jellemző lenne az osztályunkra, mindig vmi között sem nem túl jók, sem nem túl rosszak, olyan langyos, azt meg ugye kiköpik. Nem túl jó esélyek, de azért legalább elvoltunk, mondhatnánk, persze mindenhol vannak páriák, szóval ez is elfogadott úgyhogy nem is kell vele foglalkozni, ha volt közös cél, jobb ha az vmi külső ellenség volt, akkor összefogtunk, ahogy ez elvárható egy olyan társadalmi szinten lévő közösségtől, mint amilyen egy osztály. Azt hiszem a visszamerengés valamelyest kipipálva.
Akkor, hogy mi marad belőlünk? Kb néhány kép a falon, a ti falaitokon is, akik majd arról fognak panaszkodni, hogy ilyen vizsga meg olyan vizsga és inkább örülni fogtok h eggyel feljebb kerültetek a hegy egy olyan kitüntetett pontjahoz, ahol akár ti lehettek a legmagasabban, de akár a legalján is: a nyeregben, szóval ezek után a nyeregben érzed magad kérdésben felsejlik a kettős válaszlehetőség ironikus hangja, is. Ennyit a nyergekről meg a virslinek való lovakról.
Nem hiszem, hogy teljesen egészséges dolog lenne január utóján megírni a ballagási beszédet, de hát nem is voltam egészséges, meg aztán mikre képes az unalom, meg a túl sok idő, de ilyenkor az ember már annyira be van sózva, hogy a szalagavatos szalag intézésekor is már ballagási szalagot mond. Azt hiszem elég le

sz, legalábbis nektek. Innentől kezdve valami meg fog változni? Nem, semmi sem változik, legfeljebb ti magatok, vagy csak a nézőpontotok, a rendszer megmarad a saját gennyes pontjaival, tüskéivel a köröm alatt, ezen nem lehet segíteni, de ki akar itt egyáltalán segíteni? nem hiszem, hogy sokan lennének.

Itt ez az új épület, még olyan új szagú, még nincs meg az a leharcolt feelingje, de majd ez is meg lesz, de nekünk ehhez már semmi közünk nincs. Maximum annyi, hogy itt kell érettségiznünk néhány tárgyból, akár egy másik iskolában is lehetnénk, ahogy vagyunk is, csak az arcok maradnak, néhány arc, néhány ránc, amire büszkék lehetünk, felelősségünk teljes tudatában, hogy azért mi is belejátszottunk a mélyülésükbe. Mert legtöbbször arra vagyunk büszkék, ebből a szakaszunkból, hogy hogyan tudtunk kicsellózni bizonyos egyénekkel, legyenek azok a mi soraink közül valók, vagy sem. A szivatás, az marad meg, mert kevesen fognak emlékezni a jó dolgokra, mert ki tudja már, hogy olyanok is voltak, mert hát hiába tagadjuk, bizonyos, hogy voltak, de erre csak akkor jöhetünk rá, ha úgy ténykedünk, mint a történészek. Ők is csak azt tudják megnevezni, ami elmúlt, de hogy annak mi lesz a neve, ami most történik, azt senki se tudja.

Csak, annyit kérnék tőletek, így a végszó jogán, hogy ne baszogassátok egymást, hiába, a sértett ifjúnál rosszabb ellenség nincs.

Barátot bor után

Bort sajt után

Lovat istállóban

Leányt bálban

Ne válassz!

 [eddig voltak gondolatim, azért a biztonság kedvéért elküldtem egy osztálytársamnak, akinek adok a véleményére, ő azt mondta túl személyes, de azért magán-memoárnak elmegy ;]

Hmm. Azt hiszem ezekkel a dolgokkal akkor is szembe kell néznem, ha nem szeretnék. Már azt se tudom, hogy mikor írtam utoljára és miről, hogy mit írtam le és mit nem, valószínűleg semmi érdemlegeset nem sikerült megosztanom, de legalább valamit odavetettem. Azt hiszem egy kicsit a padlón vagyok, vagy éppen valamiféle szépítgetés nélkül leszarom, hog ymi van és valami valahol rohadtul elbaszódott. A szemem is csukva van, talán a könnyek azok, amikore már gondolni se merek.

Először is a jelentkezés. Megtörtént. Jelentkeztem több helyre is, de mindenhol ugyanarra a szakra, építész, osztatlan nappali képzés. Azt hiszem, hogy ez az álmom, az hogy menő építész lesgyek, olyan akinek a nevét ismerik és jönnek az emberek, hogy megnézzék, hogy ez a barom már megint milyen agyszüleménnyel állt elő. Igen, -csakhogy az odavezető út irgalmatlanul rögös, nem elég hogy még el se értem az útelágazáshoz, már döntenem kellett. Pedig meglehet, hogy nem is ez az amit választanom kellett volna, de azt hiszem, hogy ha nem próáblom ki, akkor soha az életben nem tudnám meg, hogy helyesen döntöttem-e, legfeljebb rájövök, hogy nem. De azért nem így állok neki a dolognak, szeretnék az lenni, csak a kitartásom szakaszosan idomul a témához. Sok a feladat és kevés vagyok én ehhez, talán segítséget kellene kérnem. De a bpszkeség nagy úr, bár korántsem akkora, mint az akitől segítséget kellene kérnem.

Másodsorban jópár osztálytársam. Egyszerűen kezdenek módszeresen és egyszerre infantilisen kikészíteni, utánoznak, visszamondják többszázszor az elhibázott mondataimat,bármit mondok, azt kifacsarják. Egyszerűen el vagyok keseredve ettől az erőnfelüli fájdalomtól, amit ezek az alattomos és főként értelmetlen támadások bennem okoznak. Nem tudom megindokolni, hogy miért most és egyáltalán miért fordultak ellenem. Mert azért megjegyezném, hogy a kis pitiáner lófasz kéréseikkel még mindig hozzám fordulnak. A legszomorúbb a helyzetben, hogy nem tudom miért csinálják, mi fáj nekik, vagy mit irigyelnek.

Aztán valahogy kezdek elhatárolódni tőlük, már azon gondolkozok magamban, hogy szerintem marhára le fogom szarni az osztálytalálkozót [mármint, ami majd az eljövendőkben fog bekövetkezni] Kicsit túl előregondolkom. Egyik este még a ballagási beszédemet [mi ez az első személy? rohadtul nem az enyém, hanem az osztályé] is megírtam, kissé ironikusra és bírálóra sikeredett. Visszakanyarodva a felsőoktatáshoz, szeretnék valamikor [valójában az egész egyetemet szeretném] külföldön tanulni, de nem Erasmussal, féléven, legjobb esetben is egy éven keresztül, hanem ott elvégezni a tanulmányaimat. Csak az a baj, hogy mindez rohadt sok pénz és mi van, ha nem jön be? Így hát marad az itthon, legalábbis a kezdő években, aztán ha jól megy, ha nagyon jól megy, akkor van rá esély hogy mehessek ki tanulni.

Ráadásnak itt van még egy komoly téma, probléma, felvetés. Legegyszerűbben megfogalmazva így szólna a kérdés: kell-e barátnő? Nos, először is tekintsünk el attól a reflex-szerű választól, hogy naná. Valamiért megkérdeztem az egyik ismerősömet, aki nem rég vált párossá, hogy megéri-e járni valakivel. Amikor felidéztem magamban, hogy korábban mi vitt rá arra, hogy egyáltalán megfogalmazódjék bennem ez a kérdés, akkor csak az az egyetlen bugyuta érvem maradt, hogy sok idő. De tényleg, nem elég, hogy most sem áll rendelkezésemre a megfelelő időmennyiség, mivel képtelen vagyok beosztani az időmet rendesen [most is ezzel a vacakkal bajlódom, ahelyett hogy megírnám a házimat, és készülnék a holnapi dolgozatra]. Áhh mindegy. Valahogy sose sikerül normálisan választanom. Azt hiszem [ne ámítsd magad, pontosan tudod, napra pontosan], hogy három évvel fiatalabb nálam [ez nem lenne gáz, ha én magam se lennék oly fiatal, de mégiscsak így van] kellemetlen [már hogy lenne kellemetlen, elbűvölő teremtés. Valahogy sose ismertem a lányokat annyira, hogy ne csak a külsejük fogjon meg. Meg különben is. Sose tudom, hogy most valójában szerelmes vagyok-e vagy sem. Mert azt tudom, hogy nem vagyok őrülten szerelmes belé, de tudom hogy nagyon tetszik és ezermillió programra hívnám el, csak hogy vele lehessek, még egy hülye bálra is elmentem, mert reméltem, hogy ott lesz [szerencsére ott volt] de annyira nem kaptam semmiféle visszajelzést, a bájosan ironikus mosolyokon kívül, hogy nem is tudom mit gondoljak. Azon kívül még a másik dolog, ami eszembe jutott, mint ellenérv, hogy nem akarok senkit megbántani, nem akarom, hogy majd összetört szívvel és irányomban utálatos érzésekkel élve szakadjon vége a dolognak. De azt se szeretném, ha mindez velem történne meg. Elképzelhetőnek tartom, hogy ezen nehézségeim az iskolám jellegéből adódóak, márminthogy csak gonoszabbnál gonoszabb és lustáb ifjak járnak ide. Valahogy mindig [legalábbis az eddigi esetek alapján] a nálam idősebb hölgyeket találtam vonzónak és sose a saját korosztálybelimeket. Most történt meg először, hogy egy fiatalabban láttam meg ugyanazt a szépséget és intelligenciát. De valahogy van egy olyan rossz érzésem, mintha ez nem volna helyes, három évvel fiatalabb, az én koromban, nem akkor amikor az ember huszonéves és akkor fiatalabb az ember párja [honnan tudod hogy ő az igazi párja? sehonnan, még ő se tudja] Azt hiszem legjobb lenne beszélni vele, de hihetlenül gyáva vagyok és félős ilyen téren, mi sem jobb példa erre ezen blog léte: ahelyett hogy megpróbálnám megbeszélni ezt valakivel leírom, de véleményem szerint sokkal jobban bejött, mint ha húsvér emberek előtt kellene szégyenkeznem és a titkaimat kiteregetnem. Senki se tudja, hogy Ez létezik, egyelőre [bár azt hiszem még sokáig nem is tervezem megosztani] inkább írkálok a mindennapjaimról majd’ napi rendszerességel angolul. Botrányos, de így van, sokszor többet beszélek magamhoz angolul, mint magyarul, ezért döntöttem, hát így.  [az ígérgetéseknek mindig rossz végük van]

  Igen? Erre jól ki lehet bogozni a gondolatokat? Nos, ha igen akkor egy próbát megér [amúgy egy számról van szó – Paul Kalkbrenner – Aaron. És tényleg. Amióta nem írtam azóta igen sok minden történt. Döntések sora. Hová felvételizzek, na jó ezt még valójában nem adtam még be, de tudom, hogy mi az az egyetlen hely ahová felvételizni fogok, vagy méginkább, hogy hová akarok bekerülni. Ahogy végignézek az életemen, minden egyes alkalommal szimplán kétesélyesek voltak a dolgaim, vagy sikerül vagy nem, harmadik lehetőség nem volt. És valahogy mindig sikerültek, talán a szükség volt a motiváló erő, vagy az hogy nem volt más ötletem. Mert most sincs más ötletem, mert egyáltalán nem tudom, hogy máshol mit kínálnak, a többi dologgal mit lehet kezdeni, halvány lila gőzöm sincs – ahogy mondani szokás. Mert hát a kedves anyaintézményünknek esze ágában sem volt, hogy valami értelmes eligazítást tartson, vagy legalábbis szóljon, hogy akit érdekel az nagyon gyorsan húzzon el az Educatio kiállításra, most – így az utolsó pillanatokban , kb fél órára bementem – és abban a fél órában is olyan információkat tudtam összekaparni, amik befolyással lesznek az elkövetkezendő jópár évemre. Szomorú, hogy erre eleddig nem volt lehetőségem, mármint nem volt meg az információ.

 Megkérdeztem egy osztálytársamat, aki olyan komoly forma, akit komolyan lehet venni, no meg persze azt is amit mond, hogy van-e blogja, azt mondta, hogy nincs, mert az valamelyest olyan képmutatás vagy inkább olyan felvágás. Hát, igaza van, valamelyest. De nem nagyon izgat, ha fel akarnék vágni, akkor a Facebookra kiírnám a sikereimet, de azokat pont nem szoktam kiírni, akit érdekel, az tudja, akit nem, hát az meg nem.

Azt hiszem, kijelenthetem hogy most kezdem komolyan venni az életet, mármint amennyire ez magamtól eredőnek vehető, inkább emiatt azt mondom, hogy érzem a vesztem. Az érettségi, persze mindenki azt mondja, hogy vannak az egyetemen sokkal nehezebb és több felkészülést igénylő zh-k de akkor is. Én még nem csináltam ilyet, szóval nem hiszem, hogy az a sokmindenki más állásponton lett volna, az én helyzetemben, a sok bölcsességüket csak így utólagosan árasztják ki azon szerencsétlenekre, akik meghallgatják őket.

Ja és a post születéséről. Azt mondtam, hogy a laptop megjavulása után, és az office felszerencsétlenkedése után az első írásos dokumentum egy post lesz az elhanyagolt blogom számára. Lehet hogy itt is be kellene vezetnem a postaday2011 taget, mint motiváló cuccot. De akkor azt hiszem túlságosan elszemélyesedne a blogom, meg elmagánéletiesedne, azt meg ugyen nem szeretném [szeretnénk, nem, nem vagyok skizofrén, csak éljen az önmegszólítás ;]

Hát már megint rég írtam… de hát ez van. Lehetne ellene tenni. Ja, gondolom kellene írni valamit erről az évről, mert hát ez így szokás, a politikusok évértékelő beszédeket mondanak, az emberek filmes listákat írogatnak. Pff. Én inkább az egyik barátom ötletétől felbuzdulva összeszámoltam, hogy idén hány napot voltam külföldön. 82 lett ez a szám. Azt hiszem, hogy nem igazán panaszkodhatok, júniustól kezdve minden hónapban [november kicsit kilóg] voltam valamennyit [általában egy hetet, leszámítva a nyáron eltöltött két hónapomat …] külföldön. Ja, azért ez nem rossz. Sőt, ezzel azért eléggé kielégítettem az utazás iránti szeretetemet és passziómat.

Most, így az év végén/elején Rotterdamban voltam, Taize-i találkozón. Borzasztóan jó volt. Olyan emberekkel találkoztam és ismertem meg, akikkel bármikor el tudnék tölteni még pár hetet.

Ilyenkor az zavar, hogy nem tudom, hogy amit érzek az valós, vagy csak kitalálom, vagy csak túl gyáva vagyok ahhoz, hogy beismerjem magamnak, hogy igen tényleg szeretem. Nos, azt nyugodtan kimondhatom, hogy szeretni szeretem, de ami ezen túl van az már transzcendens… Sokszor volt már ez így, de nem ennyire. Szeretném, ha itt lenne, ha megint mindennap találkozhatnék vele a reggeli imák alatt és utána odamehetnék hozzá dumálni, hogy láthassam a mosolyát. najó, ez már gáz [azt hiszem a gyávaság vádpontot kimerítettem] Miért mindig a nálamnál idősebbek jönnek be, ők azok akik megfognak szellemi szinten?

Nos, megint nekikezdek, mert már rám rakódnak az események és a végén még maguk alá temetnek, és akkor vége lenne. Azért nem felejtkeztem el teljesen, hogy írnom kellett volna, mert csináltam egy listát azokról a dolgokról, amik éppen a fejemben jártak, mint lehetséges/opcionális témák. Csakhogy ezek egy része már elavult, és valószínűleg jó is hogy nem írtam le őket azonnal. Valójában azért nem szeretek valamit leírni, mert tudom hogy úgy is olyan terjedelmesen írnám le és sose érnék a végére …

Tehát a zene hiány. Elsősorban ez zavart az elmúlt másfél hét alatt a leginkább, nem is az, hogy nem volt telefonom, az csak másodsorban. De az hogy a mobilom, ami egyben a zenelejátszóm [valamikor ellene voltam az ilyesminek, de hasznos dolog, nem kell egyszerre két dolgot magaddal hurcibálnod] is, hát finoman szólva megadta magát. Szép fokozatosan, ami azért elég alattomos húzás volt részéről. Előtte nem sokkal megkérdezték, hogy mik azok a dolgok, amikhez nagyon ragaszkodom és – csodák csodája – köztük volt a zenegép is. Elképesztő, meg hogy a következő mobilomra azt mondtam, hogy iPhone, vagy semmi. Hát majdnem semmi lett belőle, de iPhone semmiként sem. Több vita is kialakult az árak miatt, de nem ez a lényeg, hanem hogy ajándékozásból bosszúság lett. Így hát amikor kedden megérkezett a mobilom, akkor csak fogtam és ledobtam a szüleim ágyára, hát akkor legyen tényleg karácsonyi ajándék. Azért vannak bizonyos előnyei a dolognak, senki nem tud elérni, hogy azzal zaklasson, hogy hol vagyok [főleg a szüleim, ez persze akkor nem vicces, amikor nem emlékeznek arra hogy mondtam nekik korábban hogy hol leszek…].

Meghalt a plébánosunk. 79 éves volt, meg már évek óta betegeskedett, szóval azt hiszem megérdemelten tért vissza a Teremtőjéhez. Sokszor én éreztem rosszul magamat [mint ministráns], hogy milyen rosszul van a misén.  De a legjobban azt sajnálom, hogy éreztem hogy még beszélnem kellett volna még korábban vele, és valahogy már el is gondolkoztam rajta, hogy milyen rossz lenne, ha meghalna és nem történt volna meg a dialógus, hát így is történt. Szívás. Tehát vannak kötelességek, amik csak egy igen erőteljes változás után mutatják meg a maguk szükségességét, mert hát a nem-halál nem változtat semmin, csak a halál képes erre [dr. House]. És mekkora igaza van…

 A legérdekesebb persze most már az, hogy milyen lesz az új, merthogy más lesz az bizonyos, emberi voltából adódóan. Meggyőződésem, hogy olyan lesz, amilyet érdemel ez a plébánia, de azért remélem kicsit jobbat :]

Abban a füzetben, ahová időközben leírtam, hogy mik lehetnek a leírandó dolgok, egyértelműen kiviláglik, hogy az osztálytársaim kezdik igen nagy mértékben megkeseríteni az életemet. De most valahogy nem tudnak érdekelni, majd esetleg az új esztendőben. Azt persze még elmondanám, hogy egyik szociálisan érzékenyebb osztálytársam az oszt.karácsony után megkérdezte, hogy válthatna-e pár szót velem és egy másik gyerekkel, akit hasonló módon kiközösítettek [én úgy érzem, hogy nálam jobban, de nem annyira értelmetlenül és megalázóan, mint engem > mivel én a komoly indokokat nem találom, csak a pitiánereket<]. Megkérdezte, hogy valójában én [és ő] hogy érezzük magunkat, mit gondolunk amikor ezeket az atrocitásokat elszenvedjük. Személy szerint én dühöt és megalázottságot és tehetetlenséget és logikátlanságot érzek. Persze most, hogy nincs már meg az egyik tanárunk, aki eleddig betöltötte az osztályon kívüli közellenség szerepét, most keresnie kellett a csordának egy új ellenséget, ez pedig egyértelműen én lettem [részben]. A csordaszellem csak kihasznál, bármit is csinálok [hat éve lennék osztálytitkár vagy mi, tehát azért tudják, hogy mire vagyok képes, de azért jól esik nekik, hogy tudnak basztatni]. Elég a sirámokból, itt a karácsony és ez is csak egy hazugság, a mai formájában: Legyünk boldogak és szeressük egymást, ha már ez nem igazán sikerül az év többi részében, szánalmas. A nyugalom kellene, hogy együtt vagyunk és szarunk bele minden másba, ami nem ott és akkor a család ügye és boldogsága. Persze a társadalmi elvárásokat nehéz megtörni, így hát megy a stressz, az ajándékozás borzalma [valójában én szeretek ajándékozni, azoknak akik fontosak nekem már kettő a háromhoz arányban ki is „osztottam”, ami nem volt borzalmas, sőt a begyűjtött ölelések kárpótoltak más dolgokért].

Ja és, ha véletlenül bárki betévedne, annak Áldott karácsonyt kívánok és remélem arra tudja felhasználni ezt a különleges időtartamot, amire igazán kellene, hogy ne bántson meg senkit. Azt hiszem ez bőven elég lenne nálunk is. [azt hiszem kicsit túlságosan kritikus vagyok, szóval még véletlenül se tűnjön úgy hogy nálunk olyan baromi nagy utálat lenne, mert nem]

Azt hiszem, hogy nem így vártam az újabb ihletre, az újabb témára, de nem lehet válogatni, ez van, akármilyen fájdalmas is. A csalódás abban, akiben a legkevésbé hitted volna. Nemhogy nem hitted, hanem nem szeretted volna, sőt nem is képzelted volna. Anyámban. Persze lehet, hogy nincs igazam, de logikusan végiggondolva azt, hogy mi rejtőzött a szavai mögött az olyan volt, mint egy tőrdöfés [akárcsak a történelemben, a hátország elárult].

Tehát ottalvás. Nincs is barátnőm [jelenleg leszarom], de nem is erről van szó. Van két lány az életemben, akik a legjobb barátaim, azok akik igaz barátaim, akikre minden szarban számíthatok, és ez megnyugtat. Szüleim az egyiket ismerik csak [azt is inkább csak felületesen, mint bármi egyébben], a másikat nem is. Most szerda, színház, nem akarnék hazamenni, mert messze van, másnap suli és közel lakik [a másik]. Ott aludnék, mert szüleik nincsenek is otthon, így meghirdették, hogy bárki mehet oda [jó móka], tesója is otthon van [egy öcsike]. És erre megkérdezem anyámat, hogy ott alhatok-e, erre ő egyből rávágta, hogy kurvára nem. Marha jó, és kérdezem, hogy pontosan miért is? [volt már egy korábbi hasonló eset, ugyanebben a kérdéskörben, és akkor is nemet mondtak >akkor a másik barátosnő<, érdekes, felettébb érdekes] Erre azt az elképesztő választ volt képes produkálni, hogy ’vigyázunk az erkölcsödre’. WTF? Mi van? Ezt meg mire mondta, esetleg arra akart csak éppen, hogy burkoltan utalni, hogy attól félnek, hogy ha odamegyek aludni, akkor majd jól megbaszom a leányzót [bocsánat a vulgáris szóhasználatért, de ez kissé felkavart]? Mert, ha igen, akkor ez messzemenő problémákat vet fel. Példának okáért, hogy akkor egyáltalán bíznak is ők bennem?

Kicsit már lenyugodtam az eltelt két nap alatt, de még mindig nem kérdeztem meg őt, hogy ezt a döntését, és az ami e mögött van azt mire alapozta. Majd ma [talán]. Igazából ez az, ami izgat. Nem elég neki az, amit lát belőlem? ami rohadtul nem ezt mutatja, és nem mutatom egy másik oldalamat otthon, egyszerűen nem szeretek dumálni a szüleimmel, ami szerintem az én koromban nem a legnagyobb gáz, meg különben is. Lehet, hogy ez az oka a bizalom hiányának, de azért ilyen rágalmazásra nem adtam okot, az biztos. Meglássuk mi lesz belőle.

Egyik érintett azt mondta, hogy ebben talán a nővérem a hibás [faszság hibásokat keresgélni, maximum a mormogóknak jó, mint nekem, de akkor se leszek jobban tőle + nem is hiszem], mert túl jó, a korához képest semmit sem csinál, az anyukák kedvence, minden anya ilyet akar [az étkezési szokásaitól eltekintve] … nem hiszem igazán, de valamennyi igazság van benne

Kilencvenkilencedik bejegyzés. Eltelt egy év. Egy éve indítottam ez a blogot, és sok minden változott, de legfőképpen semmi. Néhány tapasztalattal, élménnyel több lettem [na igen, az élmények, azért ezek már nem semmik, sok minden történt, egy nyár itt-ott, utazások] régi-új barátok [no nem sok, de elegendő] akik fontossá váltak ez idő alatt. És megint Advent. Nem tudom kinek mit jelent ez a szó, mert nekem egyből a latin eredeti szó ugrik be, ami kell a definícióhoz: eljövetel. Eljövetel, a személyes kis életembe, amikor tudom, hogy még jobban oda kellene figyelnem arra, hogy mit teszek, mit gondolok, és ki a fontos az életemben. Erre kellene koncentrálnom, de nem tudok teljesen egészen ezért a célért élni, mert ott az az élet, ami nem áll meg, akárhogy is ilyen meg olyan katolikus suli. Mert az élet megy tovább, te meg szakíts Rá időt, ahogy tudsz, mille grazia… Szóval, azért legalább figyelmeztetnek, lehetőséget adnak arra, hogy hajnalok hajnalán roratera lehessen menni az épületen belül, ami – valljuk be – nem rossz dolog. Holnap megyek, nem talán, hanem igen [azért írtam le, mert majdnem odatapasztottam a ’talán’ elbizonytalanító, esélytelenséget adó szemét szócskát.

Nincs víz. Kellemetlen. Rájöttem, hogy tényleg nem lehet meglenni a víz nélkül, kell a reggeli roham-teámhoz [amit rohanva elviszek palackba zárván], kell a mindenféle mosdóbeli tevékenységekhez, és minden más alapvető dolgokhoz [mosógép/-gató gép], főzés. Ja, azért nincs, mert ügyködnek a fürdőszobában és elrepedt az egyik tömítés, full víztelenítés… Egy kicsi, de annál idegesítőbb részlet, nem fog sokáig tartani, de akár még tanulságos is lehet.

Mostanság egy rakat zenét letöltöttem, beszereztem a régi kedvencek kívánkozó számait, hiánypótlás. Ebből is látszik, a technológia fontosabb, mint az alap dolgok, van net, villany, csak éppen víz nincs. No meg persze zene. Egyszerűen rosszul érzem magam, de legalábbis kényelmetlenül, ha utazok és nincs valami a fülemben, hogy ne unatkozzak, hogy ne kelljen hallgatnom mások hülyeségét. Nem alszom eleget, állandó fáradtság, nem túl jó móka, mindez pedig csak azért, mert nem jól osztom be az időmet és mindenféle felesleges baromságokkal baszom el az időmet… ccc

A suliban minden tanárnak két diákot ki kellett/kell választania, hogy bizonyos kérdéseket [konkrétan két A/4esnyit] feltegyenek nekik. Mindennapi időtöltések, félelmek, javítási ötletek, család. Elég tanulságos volt, [ja igen, hát ha nem derült volna ki, én is részt vettem egy ilyenen, önszántamból … csak mert érdekeltek a kérdések] mert őszintén belegondolva akadt egy-két igen komoly, mélyenszántó kérdés is, amire tényleg csak nehezen lehetett válaszolni [ezeket legtöbbször átugortuk, mondván talán túl nehezek…] >Milyen a jó barátnő, hogy képzeled el a feleségedet, min változtatnál a családodban [a kapcsolatrendszert kellene javítani szülő és gyermek között, talán lehetetlen]. A végén még ráadásul feltehettünk három-három kérdést a tanárnak. Ennek örömére megkérdeztem tőle, hogy nem félt/fél-e attól, hogy rosszul választott pályát, erre azt mondta, hogy de. Hát szép kilátások, mondhatom. A magyar tanárunk volt, rendes tag, egyik legjobb fazon, olyan akire azt mondanám hogy szeretem, de talán a mainstreamhez közelebb áll a ’likeolnám’ …

Mintha csak kötelességből írnék, de ez nem igaz, mert a normál kötelességeimet sem tudom mindig teljesíteni. Állandó zene, ez kell. Azt se tudom, hogy miről akartam írni. Ja igen, az elmúlt két hét beteljesedéseként túl vagyok a nyelvvizsgán, who cares anyway? [micsoda erőfitogtatás]. Egyszerűen úgy éreztem előtte, hogy most úgy valahogy elértem a korlátaim szélére, és az erőtartalékaim is sürgős feltöltődésért rimánkodnak. Valami iskola, nyelvvizsga felkészítő, valami tanulás, alvás, másnap szívás. Valahogy így nézett ki az elmúlt tíz munkanap, ja meg szombatonként tánc [egyszerűen egy vicc az egész, rohadt unalmas és még csak nem is normális rockyt tanít a nő… mindegy is, leszarom], utána meg rajz [az meg jóságos, néha élvezem, néha csöndes idegrohamot kapok] Halálosan fáradt vagyok, és azt sem tudom, miről írtam már korábban és miről nem.

Jöttem hazafelé a buszon [ugyanaz a fajta éjszakai cucc, elsősoros üvegtükör, éppen csak egy másik lány] és már hátulról megismertem, már korábban is megcsodáltam és rájöttem, hogy a régi sulimba járt, valószínűleg. És csak vártam arra, hogy majd ha leszáll, rávillantok egy mosolyt, de elszalasztottam a pillanatot, majd legközelebb [elképesztő, nemde?]

Azt hiszem, le kellene állnom egy bizonyos ismerősöm blogjának az olvasásával, kezdem mindinkább a napjainak a részesének érezni magamat. Veszélyes, nem mondom. De érdekel, mert miért ne érdekelne, egyszer már túl voltam rajta, ahhoz meg hogy ismét belebonyolódjak, ahhoz meg talán már nem vagyok elég hülye… talán

[visszajöttek a régi szép idők >windows7 ~ vista<]

Szóval azért nem raktam ki egyből, mert még írni akartam arról, hogy szokott lenni egy időről időre ismétlődő beszélgetős est a helyi fiatalok között [jaj de körülményes, leszarom, akkor is így mondom el]. Szóval onnan jött a kérdés: Mennyire érzem magamat szeretve? és azt mondtam, hogy kb. 50%ig. És igen, érzem hogy kellene még, de mindezt elég passzívan élem meg, nem vagyok elégedetlen, se szomorú, csak a középérzet szürkesége eltompított már mindent,  talán még az is jobb lenne, ha szarabbul érezném magamat, mert akkor meglenne a kényszer hogy kitörjek belőle, de így nincs. A langymeleg posványvíz. Állandó lehangoltság, néha jobb, néha rosszabb.

Itt ülök a gép előtt, a köd éppen eloszlóban van, mivel a Nap is kegyeskedett felkelni végre. Múlt héten is kb. így volt, lefeküdtem időben [nem most :P] aztán másnap korán felébredtem, úgy döntöttem, hogy akkor most szépen napfelkeltét fogok nézni, meg fotózni – az ablakomból. Takaróba csavarodva vártam, míg felbukkant a Nap az egyik szomszédos ház kéményei és egy diófa ágai között, közben meg néztem/ fotóztam a felhőket és örültem, hogy itthon is vannak olyan felhők, amilyeneket én is szeretek. Fontos volt, fontosnak éreztem, hogy szánjak magamra egy kis időt, amikor valami újszerűt csinálok, egyedül. És bejött, megérte, gyönyörű volt.

Tegnap este szórakozott a net, nem mutatott semmi hajlandóságot arra hogy normálisan működjön, hát hagytam. Ilyenkor úgy látszik mindig elkezdem rendezgetni a papírjaimat, amik egy hatalmas halmaz részeiként tengnek az asztalom szélén. Ott volt egy papír, amire ezekkel az alkalmakkor írtam, és meglepően nem sok változás volt bennük, kb. most is ugyanaz a helyzet, fontosabbnak tűnő aktuális egyének jönnek-mennek. Na jó, valamelyest változott az életem, kicsit kényszerűen, de már orientálódtam, rajz az építészetire, angol a sok plusz ponthoz :P Ezeket se mondom el másoknak, mert félek, hogy ha mindenkinek ezzel hencegnék aztán a végén mégse sikerülne, akkor az mekkora pofára esés lenne, azokat meg valamilyen – különös – okból nem nagyon komálom. Hát igen. Kicsit keveset olvasok mostanában, összehasonlítva a korábbi időszakaszokkal, de ez nem csak azért van, mert el vagyok foglalva, hanem inkább túl sokat függök a hálón, mint egy lajhár. Majd redukálom, legalábbis megpróbálom [bármikor hazajövök, öcsém állandóan ott fekszik z ágyán olvas, nem is tudom mikor láttam más pozitúrában, ja igen – gép előtt … ]

Most már a szombatjaim is zsúfoltak, nem csak a hétköznapjaim.  Hét, hét után szalad el, összefolynak és mindig csak a bizonyos programjairól tudom, hogy mi mikor volt, csak összevetem azokkal és kiszámolom. Zsúfoltság.

Rájöttem, hogy a mi osztálytermünk van a legjobban kidekorálva mindenféle baromsággal az egész iskolában. Talán ez is a végzős életnek eredménye, gyermekdedségünk egyik legszembetűnőbb megnyilvánulása. 

Nos [úgy látszik, ez már rajtam ragad, mint kezdőmondat-töredék, de ettől mindig olyan érzésem van, hogy a mesélést csak épp abbahagytam egy keksz erejéig, tehát marad, valamelyest], fogadóóra. Utálom ezeket a pillanatokat, akárhogy is csak kettő vagy három van belőlük az évben. Ilyenkor már készülök egy kiadós beszélgetésre, ami ilyenkor mindig bekövetkezik, kérésemnek megfelelően magánbeszélgetés részeként, a tesóimnak ehhez semmi közük] Mindig az jön, hogy így meg úgy milyen aktív vagyok az órákon, meg hogy milyen jópofa kisgyerek vagyok, és utána jön a DE. De dekoncentrált, szétszórt, nem figyel oda eléggé, nem ássa bele magát semmibe eléggé. Igen igazuk van, nem tudok választani, olyan tantárgyak is fontosak számomra, amikből nem fogok érettségizni [mert az ilyen felfogás kicsinyes és szűklátókörű, mindig tudom hasznosítani azokat az ismereteimet amiket egyébként más területekről szerzek, úgyhogy marhaság azt mondani bizonyos dolgokra, hogy úgy sem fogom használni, a szart nem. Legfeljebb nem fogod észrevenni, hogy tudhattad volna is akár…] De kanyarodjunk vissza hozzám… :P [mostanság ez a kedvenc jelem, talán mert ezzel tudom kifejezni azt az iróniát, cinizmust, kötekedést, ami a legtöbb hozzászólásomban megjelenik]. Most igazából nem volt sok szöveg, csak annyi, hogy nincs nagy gond, csak az hogy amikből kellene jó vagyok DE kurvára nem elég jó. Nem fektetek bele elég energiát. Anyád.

Jó mindegy, ez eddig még szokványosnak mondható is lenne [ha nem az én életem lenne], ha nem hangzott volna el a következő zárómondat. „Az összes tanár azt mondta, hogy nyugodtabb lettél, már nem pörögsz annyit, megkomolyodtál … [vagy valami ilyesmi]” Hát ettől ledöbbentem. Ezek nem látnak semmit, nem tudnak rólam semmit és nem értenek. Lenyugodtam? Azt hiszem, hogy csak kaotikusabb lett és a megmagyarázhatatlan folyamatok folyama eláraszt, mint egy rizsföldet. Érdekes, hogy ennek kifelé milyen következményei vannak, nem gondoltam volna. Bár, ha a nyugodtságot a búskomorság és a sértettség és a visszavonulás szinonimájaként értelmezik, az igazán elgondolkodtató. Most ahogy írom ezeket, talán nincs teljesen igazam, mert azért írok ilyeneket, mert előjöttek azok a gondolataim, amik azok – a magamról alkotott képek – során vetődnek fel, amikor az ilyen komor érzelmekkel teli önmagamra gondolok [jaj de összetett lett… de egy újraolvasás után érthetőnek tűnik (kipróbáltam)]. Valahogy nem érek rá foglalkozni magammal. Nézem a filmeket, írok néhány posztot a pillanatnyi gondolataim lecsapódásaként, eljárok a mindennapi programjaimra és ennyi. Nem gyötrődöm, hogy járnak. Amikor hallottam fájt egy kicsit, de rögtön beletörődtem. Nem vagyok harcos típus, úgy látszik. Talán mert a lehető legideálisabb helyzetet látom az egyedüli útnak [mikor minden kölcsönös és nem egyoldalú, nem kell ráerőszakolnom magamat másra, ez nekem már túl sok >egyedül fogsz maradni szararcú …< nem érdekel. Megvagyok, úgyse leszek abszolút egyedül.

Azt hiszem, kezdek már kicsit túl angol központú lenni. Köszöntőt [mélyről jövőt és őszintétlen, de valós szeretettel telit] se tudtam magyarul írni, egyből az angol jött. Talán azért, mert érzem, hogy amit nem magyarul mondok ki, annak a saját szememben kevesebb súlya van. Simán kimondok ilyeneket is, hogy szeretlek, amiket magyarul biztos nem mondanék ki hangosan. Talán a lelkem mélyén az érzelmeim rájöttek, hogy magyarul már sikeresen el lettek fojtva, bármiféle megnyilvánulástól és így hát egy, a szívemhez közel álló másik nyelvet kerestek maguknak [érdekes baromság … :P ]. Asszem. 

Azt hiszem ez az őszi szünet is elszállt, de legalább most az eleje elég jó volt.

Voltam Erdélyben, Bihari-hg., Pádis-fennsík. Azért emlékezetes nekem ez a hely, mert itt voltam először Erdélyben [persze, most lehet vitatkozni, hogy földrajzilag nem tartozik oda, de az érzés, a táj teljesen ugyanaz]. Egyszerűen borzasztó jó volt visszatérni az öt évvel ezelőtti tájakra. Amint megérkeztem a kései utánpótlás csapattal, kiszálltam, felvettem a bakancsomat és egyből a hegyek felé iramodtam. A naplementét épphogy elértem egy fenyőfa tetejéről. 

És megint a szabadság érzete. A kirándulások alatt mindig legelöl mentem, mintha csak magam lennék, és ha megálltunk rögvest a hegyoldalnak felfelé mentem [mint egy megvadult gyermek, hja asszem ez a legjobb jelző, csak annyi volt a különbség, hogy már nem szóltak rám, hogy merre kódorgok…]. Addig másztam, amíg már nem volt hová magasabbra menni. Szóval elvoltam. Amikor lehetett külön útra indultam, ha nem akkor meg szerveztem külön túrát. Pótoltam a másfél nap lemaradást, részleg. Amikor mentünk hazafelé ugyanolyan rosszérzés kerített hatalmába, mint Kanadánál, egyre távolodtunk, egyre ergyább hangulat. Azt hiszem, azokon a helyeken, ahol távozásunk után fáj a szívünk, ott mindenképpen ottmarad egy darabka a szívünkből, mindörökre. Nincs ez máshogy Erdéllyel sem, részemről.

Itt is kerestem a szabadságot, és megtaláltam valamelyest, órákig. Talán erről szól az élet, azért utazunk, hogy mindenhol egy darabka szabadságot találjunk a nagy egészből. Meglehet.

* 

Veszélyes dolog ismerős blogját olvasni, főleg ha kavargó érzettel viseltetek az illető iránt. Mindennap várni, de legalábbis nézni, hogy nem írt-e már [merthogy rendszeres író, nem úgy, mint én], és így rosszabb, mert eleddig sose tudtam, csak nagy vonalakban, hogy mi van vele, de most így mindig tudom, napról napra, feladatról feladatra, hogy s mint megy sora külföldön. Érdekes, de egyben veszélyes, persze leszarom, hogy esetleg nem kellene, mivel mi bajom lehet egy blogból, semmi, túl önérzetes egyén ehhez… 

Mostanság, egyik testnevelés óra alatt történt a következő eset [azért alatta, mert otthon hagytam a cuccomat, de ez most mellékes]: Kint rámoltunk néhány vasszerkezetdarabot, amikor megkérdezte az osztálytársam, hogy elárulnám-e neki, hogy mi történt kinn Kanadában. Kérdezem tőle, hogy miért? Mert, hogy amióta visszajöttem sokkal kevésbé vagyok vidám, meg örökmozgó, meg életkedvvel teli. És mennyire igaza van, bár magam sose gondoltam volna arra, hogy mindezt a kint létemre vezessem vissza, pedig megtehettem volna. És azt hiszem, hogy tudom mi az, ami nagyon zavar, ami kint megvolt, de itthon már nem: a viszonylagos szabadság érzete. Igen a szabadságé, a viszonylagosé, azért viszonylagos, mert azért nem lehetett mindent megcsinálni, ami eszembe jutott, de azért elég sok mindent pedig igen. Hozzászoktam, hogy akkor és oda megyek, ahová szeretnék, és erről nem kell senkit megkérdeznem. Ha kedvem támadt egy esti másfél órás sétára, akkor fogtam magamat, esetleg beszóltam a haveromnak, hogy mi a helyzet, aztán mentem és senki sem mondta, hogy ne menj, mert már késő van, meg hogy holnapra leckéd van még. Nem. Akkor szálltam buszra és mentem moziba, amikor akartam és azt néztem meg, amihez csak kedvem volt. Úgy látszik, hogy veszélyes az ilyenfajta féktelen szabadság, mivel itthon már korántsem találkoztam ilyen fokú engedékenységgel és azt hiszem a konfliktusaim 90 százaléka ebből a forrásból eredt/ered. Nem fűlik a fogam, ahhoz hogy minden programomat a szüleim orrára kössek, ennek persze ők nem örülnek, de mivel én ehhez szoktam hozzá két hónapon keresztül, elég nehéz visszaszoknom. És mivel nem mondom el nekik, hogy mit tervezek, és így sokszor nem is engednek el, mikor nagy nehezen eléjük tárom az ötleteimet. Felettébb kellemetlen. De nem csak, hogy kellemetlen, de az el nem fogadott programok elmaradása igencsak könnyen ki tud borítani, ahogy nem egy eset mutatja. Szóval a szabadság veszélyes dolog, ha utána visszakerül a börtönbe, mikor az a börtön valójában nem is az [elméletileg].

 Kicsit gondolkodom [mert ugyebár az sose árt], aztán neki állok. Habár nem történt sok minden [ami meg igen, azt máshová kellene írni], azért akad néhány dolog.

 Azzal, hogy beiratkozol valahová, akárcsak egy felkészítőre, az olyan, amikor egy hatalmas pecsétet rányomnak az életed nyomtatványára. Egy lépés, plusz egy rakat pénz mínuszban, pompás. Tanulni kell, hogy utána valamire is vigyem az életben. Ugyebár.

Mikor megkérdeztem az egyik barátomat, azt mondta ne érezzem, hogy le lennék maradva bármivel is, mert nem. De ezt szerintem csak olyan mondhatja, akinek van már tapasztalata és csak vigasztalni akar. Meglehet, hogy igaza van, de az is lehet, hogy nem. Senki se tudja. És én nem szeretem, ha valamire nincs válasz, amire valaki ne tudna nekem válaszolni. Legrosszabb dolog a létbizonytalanság, és amikor ez elillan, akkor csak a mérhetetlen üresség marad meg. Mikor minden kapcsolata az embernek kihullik a kezei közül, akár a pelyva. Volt nincs. Ha nem vagy ott, elfelejtenek, hogy milyen is volt, amikor még ott voltál. Ha nem vagy a közelben, valaki majd pótol, akkor is ha nem olyan jó, mint te [ha ezt mondja az egód], mert mindenkinek kell valaki. Ha nem beszélhetsz vele, elfelejt; elfelejt, hogy téged csak ő érdekli, és tényleg fontosnak tartja, hogy mi a jó neki, mi a baja, mert az emlékek megfakulnak és csak egy kopott kép marad meg, amiről csak annyi ötlik fel a szemlélőben, hogy: jé!, ilyen is volt. És, ha erre gondolok, akkor levegőt sincs kedvem venni [ha már fizetni kell érte]. Botrányosan kétségbeejtő. A tudat, hogy még látod, de te akkor már nem leszel körülötte, csak évről évre, évszakról évszakra figyeled, hogy mi esett meg vele. Aztán látod, hogy megházasodott, gyerekei vannak, és te csak pangsz, egyedül, mint egy kósza keselyű, mi a láthatárt figyeli, prédára leselkedve. Csakhogy nincsenek prédák, csak sorstársak kikkel együtt élhetsz, vagy pedig magadra maradsz. Mert magadra maradsz, ez nem vitás. De talán a tavasz is beköszönt még, mert olyan még nem volt, hogy ne jött volna el.

 A legnagyobb félelmem, hogy egyedül maradok, mint egy magányos szikla az óceán közepén, ami majd szép lassan elillan, akár a köd, ami körülölelte, mert a Nap, a gúnyos társ rávigyorog a hűlt helyére. 

Azért akadnak mókás dolgok is. Miamiak. Budapesten. Én meg éppen lépek a dolgomra orvoshoz a suliból [alapból jó dolog, megbánható], angol szó, eltévedt turisták. Elkísérem őket, kiderül, hogy Miamiból jöttek. Túl sok volt a napfény, de azért hoztak egy cseppet magukkal. Jól esett, mint mindig. Beszélni őslakosokkal, folyékonyan, semmiségekről, válaszolgatni az érdeklődő kérdésekre. Mókás, hogy pont ott voltak. Még itt vannak, elvileg. Kézfogás, oszt tovaillannak. Eredmény: jókedv. Ennyi elegendő is volt.

Lehet, hogy egyszerűbb lett volna vallani, mikor ebből a témakörből bolygatta meg elmémet [többet mondani, mint egy halvány vicchangú igazságtöredékkel tűzdelt utalást], de az egyszerű dolgok sokszor a legnehezebbek, mert magunknak kell színt vallani egy olyan kérdésről, amit nem lehet csűrni-csavarni. Szóval maradt a kuss, s a lehetőség lebbenésének szaga. Kellemetlen? Roppantmód.

Azt hiszem mostanra lett elegem minden szarrágóból, akivel az élet összehozott, és most az osztálytársaimra, azok közül is egy nagyobb csoportra gondolok. Miért nem baszogatnak mást? Persze az se oldana meg semmit, legjobb lenne ha leállítanák magukat és ráébrednének arra, hogy mit csinálnak és megkérdőjeleznék mindazt, amit tesznek. Egyszerűen nevetségesen gyerekes, csak az a baj, hogy nem tudom mindezt tolerálni. Mintha egyszerűen visszatértek volna a pár évvel korábbi önmagukhoz, szánalmas, csak nem tudok rajtuk szánakozni. Ezekkel az akcióikkal pedig nem tudom, mit akarnak elérni, de azt tudom, hogy már nem tart sokáig az a fajta mindent lepergető önbizalmam [ami néha csak látszat], amivel eddig mindent átvészeltem, nem tudom, meddig bírom még a faszságaikat, még szerencse, hogy nem mindegyikük ekkora balfasz. Szerencsére.

A világ nem megismerhető, főleg nem az empíria útján. Mert az ember sokszor nem tudja, hogy mikor szerelmes és mikor nem. Mert ilyenkor az érzékelés befuccsol, nem lehet megmondani, hogy fúj-e a szél vagy sem, nem ilyen egyszerű.

Legszívesebben visszahúzódnék elmém határai közé, könyvek és zenék és tollak és papírok közé. Vagy újra nekivágni valahonnan, mondjuk kilencedik tájáról a világnak, máshol, más néven, úgyse tűnne fel senkinek. Vagy elmenni más országba, más név alatt, beadni nekik, hogy csak angolul tudok, teljesen új nyelveken megtanulni, iskolába járni más nyelven [akár spanyolul :P ], máshol élni és minden szart magunk után hagyni. Egyszerűen elmenekülni, vándorbotot fogni a kézbe és meg se állni, amíg el nem kopik a bakancsom. Ez lenne a legkönnyebb. De nem lehet. Csak ezzel a sok szarral sincs túlontúl sok kedvem megbirkózni, valahol azt hiszem ez érthető, kár hogy a világ nem így működik, továbbállni, mint egy üstökös.

Igen, néha úgy érzem magamat, mint egy üstökös, aki néha fel-fel bukkanok, de sehol sem vagyok túl sokáig. Semmilyen közösségben sem érzem [már] otthon magamat, olyannak, aki odatartozik. Sokáig azt mondtam, hogy ebbe és ebbe a suliba járok, ami több mint egy átlagos suli és nekem ez elég. Elég volt, egy ideig. De nem most. Most már nem elegendő. De most se oda járok, ahová szeretnék mindenképpen. Távol maradok a szomorúságnak még a lehetőségétől is. Kellemetlen.

Talán vannak az életnek boldog pillanatai, amikor titkon kívánsz valamit és megvalósul, ilyen is volt ma. És boldog voltam, akkor, addig az egy óráig. A boldogság is ilyen üstökös fajta lehet, sehol sem marad túl sokáig, csak ott ahol elég trükkösek az emberek és állócsillagot varázsolnak belőle. De én még nem vagyok ennyire trükkös, nem is tudom, hogy leszek-e.

Ha sokáig nem ír az ember kijön a ritmusból és akkor: jaj. Jaj, ha írni szerettél volna. Ha feszít az indulat, túlcsordulsz az érzelmektől, csak leül az ember és jönnek a szavak, szókapcsolatok, mik kivirágoznak. Néha. Néha meg nem. Szóval ne hallgassatok!

Pfff. Mily rég nem írtam már, de azért a gondolatok szépen gyülekeztek, torlódtak, akár így is mondhatnám.

A szerelmes sztorikban mindig az van, hogy a férfi/fazon meghódítja [mint egy tartományt … ccc] álmai nőjét. Botrányos. Ráerőszakolja magát, szerintem. Nem tudom, hogy mennyire igazak ezek a sztorik, de a valóságban [a könyvek is a valóság egy szeletét képviselik] is láttam már ilyet. De nekem fenntartásaim vannak ezzel kapcsolatban. Egy. Mi van, ha a lány/nő nem is kedveli a figurát, az meg hajt rá, mint az állat. Nem kellemetlen az ilyesmi? Mégis minek, ha nem akarja, akkor beletörődök. Persze lehet hasonlítani a gondolatmenetet a sült galamb várásához, de a kettő nem ugyanaz. Ha nincs reagálás, hát akkor szívás, de nem fogok szaladgálni. Talán méltóságon alulinak találom, az olyan sznob lenne, de mivel sokan szeretnének  - titokban - sznobok lenni, hát talán így van. Megkérdeztem valakit, hogy szeretne-e velem táncolni [természetesen a rámenős fogalmazásmódnak megfelelően >az egyik esetben féligazság szintjén< mondtam, hogy én szeretnék vele táncolni], mintha ez olyan nagy kegy és bivaly nagy lehetőség lenne… Nem, hát nem. Semmi nem fog összeomolni, ha valamilyen valós vagy vélt indokkal jön, hát akkor mindegy. Csak hát az emberfia mégis csak másképpen képzeli el ezt a rohadt szalagavatót, ha már feltétlenül el kell képzelnie. Nem azt mondom, hogy rossz, hanem hogy macera. [Bele fogok halni, ha nem táncolhatok… :[

Olyan rossz látni, hogy az egyik osztálytársam, akire igenis felnézek, mert tisztességes tag, annak is csak úgy egyszerűen vége lesz a kapcsolatának. Netről tud meg mindenféle felesleges dolgot az ember. És ekkor elhúzza a száját, hogy mekkora rossz már. És ha neki sem jött össze, akkor mit lehetne mondani önnön magamról. Fogós kérdés.

άΩ

 Amikor jöttem hazafelé gyermekkori reflexemmel, nemes egyszerűséggel odébb rúgtam egy gesztenyét. Egy szép nagy, barna gesztenyét. És ekkor belém nyilallt a felismerés, hogy ősz van. Próbáltam eddig úgy öltözködni, mintha nem lenne ősz, csak kicsit hidegebb lenne a nyár, de csak megfázás lett a vége. Most meg süt a nap. Szóval kedves ez az évszak. Ilyenkor kell kirándulni menni. Szerintem.

 Zene nélkül nem tudom, hogy hol lennék már. Mindig kell, hogy valami szóljon.

 Ültem az ágy sarkában és csak meredtem magam elé, a falat ütögettem az öklömmel [mialatt imádkoztunk, hah ne is olvasd tovább…]. Hiába. Nem lesz ez másképp. A családom minden tagja kettő kivétellel, magamat is beleértve valamilyen módon újra és újat kezd. Persze mindenki újra kezdi az iskolaévet, de most ez másmilyen [utolsó/első év a gimnáziumban/egyetemen/elsős tanító néniként újra hosszú évek után]

 Azt hiszem a mai időjárás elég jól lekövette az iskolakezdés gyászos pillanatát. Valójában már valamelyest vártam is, szóval nem volt annyira gyászos, de hát mégis. Vége a nyárnak, a két hónapos szabadságomnak, újra kezdődik valami új [na, ezt leszel kedves megmagyarázni, hát nem]. De hogy az én érzéseimre milyen jelző a leghelyesebb az már más tészta. Félelem, félsz a változástól [ez nem kérdés akart lenni, de amúgy talán igen]. Nem akarok felnőni, mert nem kell a felelősség, ami ezek után még pluszba jönne, elég az a felelősség, amit még most kell viseltetnem a jövőm iránt, amitől félek. Bizonytalanság megfejelve egy kis döntésképtelenséggel. Mégis, hogy fogom kitalálni, hogy mi a nekem megfelelő dolog? Jó volt egy évvel fiatalabbnak lenni, még az is megfordult a fejemben, hogy elmegyek máshová és újrajárom az egész hóbelevancot, úgyis mindenki sokkal fiatalabbnak lát, mint valójában [most nem sopánkodom, annyira].

 Elegem van abból, hogy kérdezgetnem kell embereket [lányokat] na, jó igazából csak egyet kérdeztem meg komolyan, de akkor is [a másikat már csak elkeseredésemben]. Azt látom, vagy azt akarom látni, hogy mindez felesleges [sok pénz a szülőknek, fiataloknak nem ez a fontos rész, hanem az after, hát akkor a feléből is gondtalanul is le lehet részegedni, már ha ez a végcél…, ugye hogy milyen zseniális ötlet? Persze, gyerekes, mint mindig]. Azt hiszem túl sok mindent csinálok [ilyen nincs, nem lehet túl sok mindent csinálni], csak talán semmiben sem vagyok benne komolyan, és amikor már komolyan benne vagyok, akkor most úgy érzem, hogy megriadtam. Mint egy őzike [azt hiszem nem ez a legjobb jelző, de akkor is].

Meggyújtottam egy lámpást magam mellett, égett, majd kialudt. Égtem, majd kialudtam; no, még azt hiszem nem tartok ott, hogy kiégjek, mint egy izzó. Csak hát egy lámpás és egy izzó között akad egy pár nüánsznyi különbség [mesterséges, mér a gyufa nem mesterséges… jó akkor kevésbé és többé természetes, az izzó csak izzik nem is ég rendesen, így hát a kiégése csak kihunyás, mint valami távoli csillagé]

 Azt mondta valaki, hogy antiszociális vagyok. És akkor erősen belegondoltam, hogy mégis miért mondhatta ezt, és rájöttem, hogy valamelyest igaza van. Szeretem a közösségeket, de olyanokat, ahol egyedül vagyok [jó kis önellentmondás], mármint úgy egyedül, hogy senki nincs ott, aki a családtagom lenne. Nem mondok el semmit magamról senkinek [’ soha ne mondd, hogy soha’ kaliberű mondat], legalábbis nem szívesen. A szüleim elmondásom alapján vajmi keveset tudnak rólam. A programjaimat nem szívesen osztom meg velük. Ha kérdezik, hogy mégis ki lesz ott, akkor bajban vagyok, mert minden bizonnyal ismeretlen lenne számukra, ha meg mégis ismerős lenne a név, akkor meglepődnének [nem számítván arra, hogy én efféle programban vele/velük részt vennék, mert hát nem ismernek]. Még jó, hogy nincs barátnőm, nem is tudom, hogy mondanám el nekik [mintha olyan marhára rájuk tartozna…] Kész röhej. Az.

 Tehát antiszociális. Nehezen alkalmazkodom másokhoz. Szeretem magamról azt hinni, hogy vezető típus vagyok, mert hát parancsolgatni azt mindenki szeret, de legalábbis szervezni mindenképpen [tudok, meg a dolgokat kézben tartani]. Információéhség is jellemző reám, mindenhonnan összeszedegetem a morzsákat, vagy éppen addig kérdezgetem az illetőt, míg el nem árulja [hogy utálom, ha az én titkaimat akarják kicsikarni belőlem]

 Jó, azt hiszem kicsit unalmas volt, de valahogy kikívánkozott belőlem. Elvégre erre való ez a blog, vagy nem?

Nincs nagy kedvem, ahhoz hogy irjak az otthoniaknak, és már a gondolata sem kellemes hogy mindent el kell mesélnem, miután hazaértezek. Ez a táborok után is nehézségeket szokott okozni. Nem szeretek mesélni [magamról], azt hiszem ez irigység, de ez van. Ha már ott tartok, hogy el kell mesélni, hogy mégis mi történt, akkor úgy rendezem, hogy egynél többször ne kelljen előadnom a mondókámat. [most figyeljen, aki akar, mert többször nem mondom el; kipróbáltam, nem jött be, besértődött anyám, mondván hogy nem volt túl kedves húzás] Ja meg a nagynénémnek [amelyik nem szeret ajándékokat kitalálni, inkább pénzt ad, régebben ezt eléggé zokon vettem, most meg már csak a mennyiséget, változnak az idők, mindenki egyre kapzsibb, ahogy felnyilik a szeme] sincs kedvem élménybeszámolót produkálni, blog cimet meg nem adok meg, akárkinek, főleg nem ezét.

 Jah, igazából nem erről akartam irni, hanem ...

 Már kb. három napja fekszik a fogalmazás. Fekszik, mint egy hulla. Nem tudtam hozzáirni, mert volt egy beszélgetés, aminek pont ez volt a témája, és kissé nyersen [talán azért, mert nem tudok eléggé angolul, hogy még a stilusra is figyeljek, miközben a mondandómat probálom közérthetővé tenni] tálaltam az egészet, de meglehet, hogy magyarul is ilyen stilusban adtam volna elő. Abortusz. Nem személyes élmény, de valamilyen módon én is itt élek, ebben a világban, szóval elért. Gyilkosság, akárki akármit mond. Persze nem mondhatnék olyan dologról véleményt, aminek minden aspektusát, körülményét nem ismerem. Talán csak egy fajta van, ahol megértem a leendő anyát, de attól még amit tett rossz, nagyon rossz: az, amikor megerőszakolják szegény leányzót, nos ekkor nem valószinű, hogy az emberlánya fel szeretné nevelni, vagy akár csak megszülni az erőszaktevőjének a gyerekét [bár az már az övé is]. Van egy másik, amikor nem tudom megitélni, hogy mégis mi a helyes, amikor az anya élete veszélyben van a megszületendő gyermek miatt, necces. Persze van, aki már eddig el se jutott, mert félredobta ezt a szövegcsét, de ha mégis, akkor most jön a felháborodás és a kérdés, mégis mikortól gyerek a gyerek, meg hogy az nem is érez, ha még sejt méretű. Véleményem szerint az élet, már akkortól élet, és igy a gyermek is gyermek, mikor a pete- és a himivarsejt egyesül.

 De valójában ezektől eltekintve miért kell esemény utáni tabletta, meg hasonló vackok? A gyereknek esélye sincsen, hogy megszülessen, nem szólhat bele, pedig az övé is egy test lesz valamikor, akárcsak a [leendő] anyáé, aki a saját testének és individuumának védelmében teszi mindezt. De, ha nem lett volna sex, akkor nem lenne probléma. Röviden szólva nem birták ki [mind a ketten], hogy olyan helyzetbe kerüljenek, amikor egy gyermek már áldásnak minősülne, és nem egy kellemetlen valaminek. Persze most jöhetnek a vádak, hogy igy meg ugy, ez meg mit szovegel, es jönnének a személyesekedések. De a gáz, sztem már az, hogy ez mindenkinek természetes fiatal kortól, mert szerintem nem természetes [nem maga az aktus nem természetes, hanem a nem megfelelő kor]. És valamilyen szinten én is elfogadom, nem természetesnek, hanem megszokottnak, mert azon filózom, hogy ezek már voltak-e együtt, és biztosra veszem, hogy igen, meg a hires emberekre is igy nézek néha és őket is elragadják az előitéleteim [bár nagyon valószinűek, mivel ez a norma-napság]. Meg aztán az ismerőseimről kiderülnek ezek a kellemetlen hiresztelesek, tenyek.

Aztán majd szégyellhetem magam, ha mindezek megváltoznak életem során. Kellemetlen. A szó elszáll, az irás megmarad.

Utólag bocsánatot kérek mindazoktól, akiket esetlegesen és valósan megbántottam; nem mondom, hogy nem akartam, mert akkor mindezt nem irtam volna le, de ez az en velemenyem és mint olyan nem kell vele egyetérteni. Sajnálom, de mint mondtam ez a kavargó gondolataim gyűjtőhelye.

 Mivel a folytatas kivankozik, hat kivankozzek egy masik blogba.

 Ezt csak azert teszem, mert egy ismerosom felkeresenek eleget teve, de mostani ugykodesemet lefedve uj neven, uj [es ideiglenes] blog megnyitasara adom a fejemet [ami lehet hogy balgasag]. Amit oda irok az akar folytatasnak, egy epizodnak tekintheto [mivel az is].

Szoval itten leledzik majd a cucc.

http://overseas.blog.hu/

 Nos megerkeztem. Hova? Jo kerdes. De valamenny sejtheto abbol, hogy nincsenek ekezetek es a zy allando keveresebol akado gondokkal kuzdok, bar ez nem lathato. That's it. Jo, elmondom mert vegul is ki elol titkolozom. Baromsag. Canada. Ja, Canada.

 A repulo uttal kapcsolatban csak az idotartammal volt gond. Kicsit hosszu volt. Frankfurt / Calgary kilenc ora + egy kicsi. Ja es meg Frankfurtba is el kellett jutni, meg Calgarybol tovabb. De azert nem sopankodhatok, mert eletemben most repultem eloszor. Raadasul nem is akarhova. [szar ez igy, mmint irni, ekezetek nelkul, meg a kedvenc karakter sem ott van ahol lennie kellene, de legalabb csak egy lenyomas] 

 Sokszor azt erzem, hogy megis mit keresek itt es hogy-hogy ide kerultem, raadasul meg azt sem tudom mit miert csinalok. Erdekes. Jo persze vannak racionalis okai annak, hogy itt lehetek, mint peldaul hogy megirtam a szukseges palyazatot, meg nem vagyok kozveszelyes gengszter [legalabbis nem mindig]. De ami emogott van az mar kerdeses.

 Kakaot iszogato feketek; sok sarga; [rasszista kisgyerek, nem is] mogyorovaj, szaladgalo prerikutyak mindenfele; belepteto pockok [nem a kis allatkak] a szallashoz; nagy tornatermek, futopalya, szep kozepso park, belulrol korbesetalhato epuletkomplexum, nice.... szohalmaz hogy legyen valami extra s ertelmesss

 Nos, régen írtam, de ez valakinek a szempontjából bizonyos, hogy nem lehetne kifogás, mivel sokan a semmiről is egészen hosszan és szemléletesen tudnak regélni s mesét rittyenteni. De most nem róluk van szó, meg velem már csak a korábban említett cél nélküli, célt kereső pangás történt [milyen abszurd: a semmi történik].

 De azért mégis történt valami, ami írásra sarkallt. El is mondom azonmód [Babitstól (is) ragadt rám a stíl, ha kérdeznétek, de majd hivatkozom reá] : koncerten voltam a ZP-ben [most mindenki odajár? Nem, én most voltam ott első ízben s azt sem tudtam, hogy merre lelhető fel], természetesen nem saját igazolvánnyal [mint megtudtam ez okirat hamisításnak minősül; ráadásul ez miért természetes, ha???] ,de ez már egy másik történet. [egyszer ugyanezt a kontextust idéztem egy hatodikos (vagy ötödikes? Nem is tudom már) irodalom órán, mivel akkor olvastam a Végtelen történetet (aminek volt vége) és minden fejezet végén ez a mondattöredék állt és erre a tanárnőnek eszébe jutott, hogy a történet/elbeszélés fogalmat meg akarta ismertetni az osztállyal, mire a többiek engem okoltak… jellemző (mi is volt az eleje? ) ja, ennyi.] Szóval jöttem hazafelé, de valamilyen okból kifolyólag már elment az utolsó busz is és az éjszakai járatok meg máshonnan indultak, mármint amelyik nekem megfelelő lett volna, tehát gyaloglásra kényszerültem [eszembe jutott egy SE reklám, amiben egy csávó sétált az éjszakában és ki volt írva, hogy szeretem lekésni az utolsó buszt + I se-jel music és amikor néztem ezt akkor nekem is kedvem lett volna hozzá, de most hogy valóban ezt tettem vegyes,  mondhatnám ambivalens érzésekkel viseltettem ez ügyben; hány karakter után húzza alá ez a szar hogy túl hosszú mondat? Hmm?]. Tehát battyogtam az aszfalton és néha megálltam, hogy stoppoljak meg leintsek egy taxit, persze egy se állt meg, vagyishogy majdnem egy se, mert egy megállt és elvitt az éjszakai buszom megállójáig, nem sokat kérdezett de akkor is csak annyit hogy voltak-e csajok, miután megmondtam neki, hogy koncerten voltam.

 Tehát elértem abba az ominózus buszmegállóba, ahol megtörtént mindaz, ami miatt már röpke fél oldalnyit koptattam a billentyűzetet [mondtam én, hogy jó sokat lehet írni a semmiről, nekem is sikerült]. Amikor odaértem az előző busz három perce ment el, a következő meg egy óra múlva jött. Tehát várakozni kényszerültem. Leültem először a fehér drót széklapra, majd a földre heveredtem és olvastam, majd mikor elegem lett belőle eltettem és elszenderedtem. Arra ébredtem, hogy egy fazon bámul a képembe, akit előzőleg láttam a távolban közeledni. És utána elkezdtünk dumálni. Kiderült, hogy ellopták a kocsiját és ezért vár a buszra, meg az az információ is napvilágot [jelen esetben lámpafényt] látott, hogy én merről és honnan jövök és itt is szóba jöttek a csajok. Bazz, mindenki ezzel szopat? Miért nem foglalkozik mindenki magával? Mondtam, hogy ismerőseimmel voltam, akik történetesen lányok voltak és kérdezte, hogy volt-e valami extra, kérdezem, hogy mire gondol. A mocskos fantáziájú természetesen arra gondolt, amire én is. [bazz. Telekentem a gatyámat már egy csomó szúnyog hullájával, amiket elkaptam röptükben majd szétnyomtam. Fincsa. (ezt a szót valójában nem írtam le)] Aztán megkérdezte, hogy mégis miért nem történt semmi [szar ez a függő beszéd; válts, válts, upcre válts]

- [hosszas gondolkodás után ezt válaszoltam neki]: Mert erkölcsös vagyok, mert úgy neveltek, ezt láttam.

ÁÁÁÁ sehogy se jó. Mindegy. Szó terelődött a saját életére és kiderült, hogy volt házas, három évig, de utána szétmentek, mivel a pasi csalta a feleségét. És még ezek után volt képe beszólni nekem, hogy sose volt csajom [hogy ez mennyire magánügy az már paradox] és ebből ki is következtette, hogy … is. És erre kijelentette, hogy mennyire sajnál, meg hogy akkor miért nem kurvázom. Anyád. De, ami a lényeg meg kérdezte, hogy mi az, amit semmi pénzért nem csinálnék meg. Ezen tényleg sokáig filóztam, de így konkrétumok nélkül csak annyit mondtam volna, hogy szexuális kaliberű dolgokba biztos, hogy [biztos?] nem mennék bele. És pénzért? Merthogy ezt is felvetette. Beteg. De valóban az? Csak ő tényleg úgy csinálja, ahogy megmondta, miszerint ő ilyen korában mindent kipróbált. Válaszul az állandóságra és annak hiányára kérdeztem rá. Ő meg, hogy hiszek-e benne, mármint az igaziban. Ja. Több mint valószínű, hogy nem az első lesz, de még első se volt, úgyhogy nem is nyilatkozom… [de mégis] Asszem ez az egész nagyon kaotikus. De megtaláltam a választ abban a műben, aminek az elemzésével ütöm el az időmet, már ha nem a gép előtt szarakodom órákon át valami szar játékkal, szánalmas, de pangás van. Szóval a lehetséges válasz:

 „Az a kultúra pedig, ahol a megismerés főforrása az ösztön, és egyedüli értékmérője a hasznosság, ahol a legmagasabb morál a falka harcában való önfeláldozás, s ahol még az ész is csak az ösztönélet izgatója vagy az Akarat szolgája akar lenni: nem emberi, hanem állati kultúra.” /Babits Mihály: Az írástudók árulása (bevezető Julien Benda könyvéhez a La trahison dec clercs-hez. Paris. 1927.)

Nem tudom, hogy sikerült-e valamit átadnom, legalább a körvonalakat sikerült-e megrajzolnom, de azt hiszem mindenki érezte már ezt a fajta dilemmát, a morális válság [legalábbis szempontomból, bár ez a válság mindig megvolt valahol a történelem folyamán] jeleit és a nyomában felvetődő kétségeket, kérdéseket.

Ja és még annyit, hogy ezt három napja [vagy még régebben] megírtam csak mivel elveszett, de nem került meg a pen-driveom ezért nem tudtam felrakni a netre....

[ha vki megnézné a tartalmat az cikis lenne. vagy nem. legfeljebb megtalálná blogot és akkor én meg a pendriveomat... az jó lenne.]

 Egy törött orr igen nagy kellemetlenség és hátrány. Nem focizhatsz a focikupán, nem mehetsz partizni, még akkor sem, ha olyasvalakivel találkozhatnál, akit majd’ egy éve láttál utoljára, pedig akkor lehetett volna belőle valami.

 Könnyű úgy termelni, hogy csak másolni kell. Közben persze minden megy a maga útján. Úgysincs több rész, csak valós idejű. Így esett meg ez is.

*

Azt hiszem vége. Volt Te Deum [alias tanévzáró szentmise]. Volt bizonyítványosztás, sok jóság, sok bosszankodás, lehetett volna jobb is, majd jövőre… a szart. Vége. Vége a tanulásnak, a hajnalig való virrasztásnak [csak amikor már nagyon nem lehetett tovább tolni a galacsint magunk előtt], a kamuzásnak, a felelésnek, a feleselésnek. Jön a szünet, és mint a neve is elárulja ez nem a vég, csak egy szünet, mivel szünet csak a vég és a kezdet között lehet, és emiatt magában hordozza az eljövendő tanév kezdetét is, de addig nem fogok sokszor megfordulni a suliban. Legalábbis remélem, hogy nem kell semmilyen okból kifolyólag odamennem. Ambivalencia. Valahogy szomorúsággal tölt el, hogy vége, nem lehet többet bizonyítani a többiek [igazából már ők sem zargatnak, csak néhányuk] előtt, hogy milyen jó lett ez és ez a fogalmazásom [nem mintha érdekelné őket], de akkor is. Az iskola mindig adott valamilyen feladatot, ami lehet, hogy per pillanat kellemetlen volt, de attól még célt szolgáltatott minden egyes tanuló számára. Most ez a cél veszett el. Legalábbis elásta magát mélyre. Evezz a mélyre. És most az okoz majd nehézséget, hogy ne basszam el az időmet [ez a divatos kifejezés erre; és talán magában hordozza a tett súlyosságát is]. Nem mondja meg senki, hogy mit csinálj, de legalább még az otthonnak az a biztonsága még megvan, hogy megmondják, hogy mit ne csinálj. Függetlenedés? Ez kellett. Vagy éppen: Kellett ez? Nem olyan biztos.

*

 A mai nap – számomra – legértékesebb pillanata az volt, hogy láthattam az igazgatónk szemében a fájdalommal teli emlékezés könnycseppjeit.  Próbálta eltakarni, nem venni róla tudomást, mert az ugye férfiatlan lett volna, de nem teljesen így történt. Vállalta, hogy ez a fájdalmas és érzelemmel teli emlékdarab könnyet csalt a szemébe, de ez nem ámítás volt és nem is csalás [a megszokások fordítottjai idegesítőek, begyöpösödött banda] ez komoly esemény volt.

 Pár nappal ezelőtt még leszóltam, hogy mekkora egy tapír, hogy nem érez velem együtt és nem nekem ad igazat, mikor ott sem volt és csak a maga igazában hisz és le se szarja a valóság általam közölt tükördarabkáját. Ráadásul viccet csinált belőle. Gengszter. De tényleg. Bár már korábban is mondtam róla, hogy szerintem rendes tag, meg minden, de az utolsó pár napban kicsit változott az álláspontom. A személyes élmény. És a majdnem halál nem változtat semmin, legalábbis Dr. House szerint [ez meg mit idézget attól az idióta egoista fazontól? – ha nem tetszik, akkor rávetíthetjük a sztorit Ibsen Vadkacsájára is…], és ezen nézetét variálta az ig.

Gyalogoltam. Sokat. Eltévedtem, legalábbis nem arra mentem, amerre eredetileg terveztem, de végül így is odaértem. Temetés helyett egy másik temető. Amikor otthon rákérdeztek, hogy mégis merre csámborogtam, nem volt kedvem elmondani, mert úgysem értették volna meg. Így is történt. Sebaj. Legalább én tudom a motivációs okokat.

[3] “People say strange things, the boy thought. Sometimes it’s better to be with the sheep, who don’t say anything.”

            “And better still to be alone with one’s books. They tell their incredible stories at the time when you want to hear them. But when you are talking to people, they say some things that are so strange that you don’t know how to continue the conversation”

 Megkésve bár, de törve nem; unalmamban bár, de még épp időben a szobatársaimról. Korom ellenére nem túl ifjak közé kerültem, sebaj. Ezek a sokkal érdekesebb figurák, mint bárki, az én korombeli lehetett volna. Ketten, akik közül egy nem sokkal előttem, a másik pedig nem sokkal utánam érkezett, indulnak, készülődnek hazafelé. Ing, feleség segít begombolni, napjában többször is itt volt; a férje, aki motorbalesetet szenvedett, de ő maga nem volt hibás benne (átment előtte egy kocsi, míg ő a főutcán hajtott; bordatörés, sorozatos), éppen pakolászik, még hallgatják az egyik öregurat.

 Ötvenöt éves, ő majd csak holnap mehet haza. Érdekes fazon, mostanra elhízott,de fiatal korában erős ember volt, elnyűhetetlennek hitte magát, de a szocializmusban legyűrte a munka. [gyermekeinek majd’ mindent megadott: külföldi tanulást, vett nekik házat, telket, meg mindent, amit kell. Erre azt sem tudja, hogy a két mostohagyermeke mennyit keres és a legnagyobb baja az, hogy mi lesz a kocsijával, szomorú] Ha kérdezik, nem válaszol rögvest, sőt legtöbbször nem is válaszol, hanem inkább elmondja, hogy ekkor és ekkor, ennyiben, ennyi évvel ezelőtt, hogy s mint ment az ilyesmi. Érdekes dolgokat mesélt, mert majd’ mindig mesélt valamit, mert meghallgatták (ismerős tünete a magára hagyott időseknek, akik már csak a múltban élnek és onnan veszik az energiájukat). Volt katona is, ahol sofőr volt, a vezérkart és azok hozzátartozóit fuvarozta (Kádárt is, meg valami Madár-t is), meg mindenféle öreg szállítórobosztust, szóval ott volt a sűrűjében.

 A másik úriember, aki ma hazamehet, csak még az állandóan késő lányára várt (most is késett, különben az eposzi jelzőt biztos, hogy nem említette volna meg), leesett a lóról; mivel háromnapos túrán voltak és a ló lefogyott, de olyan hülyén, mint egy agár és a heveder hátracsúszott, a nyereg meg oldalra, ő meg épphogy  nem vert be a fejét egy sziklába, mert a kezével sikerült továbblöknie magát. [ugat a szar, hogy hosszú mondat; sose látott még több oldal hosszú mondatot… anyád]

 Volt egy sportemberünk is, itt leledzett vagy egy háromnegyed napig, rendes tag volt, csak megverték Puerto Ricóban. Kár, mert így eltört az állkapcsa, amit össze kellett tűzni, amitől meg nem tudott beszélni [de azért egy autogramra futotta még]. Anyja, felesége és angyali szőke göndör fürtökkel megáldott kisfia végig itt voltak.   Aggódó banda volt. (nem degradálás)

 Megérkezett a leány, félórás késéssel. Lép a bandánk utolsó tagja is. Kihasználta a vidéki emberünk szaktudását mezőgazdasági kérdésekben (kaszaköszörülés, mikor és mennyi oltott meszet [megkérdeztem újra] vagy valamilyen sóval kell megszórni >>pétisó (szuperfoszfát), >>műtrágya (gázolajjal (30% indítótöltet) ’nyíl’ sziklarobbantás << a kukoricát, hogy jó legyen >>öt levél, egy kanálnyi öt tőhöz<< )

[ez egy ultrabonyolult jegyzet; jó bogarászást, találgatást]

 Szóval elég sok hasznos dolgot is megtudtam, csak a nevüket nem. Majd megkérdem. Talán.

 Van itt egy fazon, arra a helyre jött, amelyiken a legtöbben voltak, a mellettem lévőn. Mert a bokszoló előtt egy weblapszerkesztő (optimalizáló) informatikus volt; akit jól megfejeltek, de annyira, hogy a baloldali arccsontja két helyütt is eltört. Tehát az új lakó meg, elmondása szerint, megszúrta magát. Az előítéletek. Mondta (de mivel bevallotta, valószínű, hogy akkor több is lehetett), hogy ivott néhány pohárral, szóval berúghatott, aztán megszúrta magát [a stressz miatt, a pénz-hiány miatt]. Legalábbis saját elmondása szerint.

 Jön az ebéd, ja nem. Pedig már azt hittem, mer épp a kosztról akartam írni. Ami kevés. Két szelet kenyér reggelire meg vacsorára. Ebédre meg leves meg valami pempő.

 Hja és van egy alvó emberünk, aki a szoba közepén fekszik egy kocsiban (mondjuk a mienk is ilyen), neki is autóbalesete volt. De csak alszik. Elég rossz formában van.

VI.03.

Nos, megvan a tolltartóm, így azért egy fokkal jobb, mivel benne volt a töltőtollam is. Egy fokkal. Bárki, aki felhívott és nem tudta, hogy mi a szituáció, rögtön megkérdezte, hogy valami baj van?, mivel – úgy hiszem – kihallották a letargiát, az el nem fogadást [ most már annyira azért tudom értékelni, hogy nem történt semmi komolyabb bajom] a hangomból, a telefonon keresztül is. Gáz. Csak a legjobb barátaim nem tudják, hogy mi van velem. Szégyenletes, de mégis miért? Legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy nnem tudom. De nem vagyok egyszerá eset. Talán azért, mert nem akarom, hogy aggódjanak és akkor rögtön idejöönnének. Azt meg nem szeretném. Mindenkinek megvannak a saját problémái. A magányos farkas-szituáció. Aztán meg én siránkozom, hogy nincsenek barátaim… That’s it. That’s life. Csakhogy a gyeplő hivatalosan az én kezemben van, max segítenek egyen a bakon mellettem. Hazudtam, hogy ne aggódjon. Még mindig nem tudom elfogadni teljseen, hogy idekerültem, mivel nem is emlékszem az ominózus esetre. Lehet, hogy föl kéne hívnom. Majd meglátjuk.

 És, hogy ne vegyük teljesen személyesre a felállást a mellettem ülő (szerintem feküdt) fazon inkább hazament, minthogy megoperálják, mivel az esztétikai végkimenetel nagyjából [lehet, hogy még nagyobb, és] negatívabb előjelű lett volna. Azért meg semmi értelme.

 Aztán az egyik betegnek itt van a kisfia. Tegnap is itt volt. Szép kisfiú. Középhosszú, sötét haja van [na szép, egyből a hajjal kezdek, tényleg mindenki magából indul ki, részben] és olyan apástípus, csöndes; bár lehet, hogy az idegen környezet teszi. A lényeg, hogy nagyon nézett és sikerült felébresztenie bennem egy kis mosolyt. Még a Rubik kockámat is elővettem neki. Nagyon élvezte, amit nagyon élveztem.

 Napközben még felhívtam a fogszabályzást [őőő, asszem ezt lehet, hogy nem kellett volna említenem], hogy az az időpont, amit adtak az nem megfelelő [igazából ergyát akartam írni, csak az nem túl adekvát], csak nem tudtam az eredeti időpontot és nem lett változtatás.

 Ma egész nap a Petőfi rádió harmadik szülinapja van, ami királyság. Királyság, mert itt heverek és egész nap hallgattam/om(hatom), amire a suliban egyáltalán nem lett volna lehetőségem. De hogy a nagy örömködés által kibillentett egyensúlyt egyenesbe hozzam íme: nem tudtam szavazni a kedven számomra, amivel nyerhettem volna egy speckó rádiókészüléket. Sebaj, vigasztal a tudat, hogy valakit megkértem, hogy vegye föl a mai napi zeneáradatot, meg magauk a király zenék (is).

 Pofátlanság megkérdezni valakitől, hogy szerelmes-e, ráadásul gy, hogy tudom a választ [igen] és nem belém. De azért megkérdeztem. Yessss. Valahol azt olvastam, hogy a férfiak szeretnek gonoszabbnak látszani, mint amennyire azok.

 Ja és rájöttem, hogy itt a nyár is. Bár erre csak utólag jöttem rá. Semmi nyárias nincsebben a kezdetben. De majd lesz, majd megtöltöm tartalommal, legalábbis remélem. Mit tesztl, ha tudod, hogy elutazol, de lőttte van időd, pár hét? Semmit, mert 1:2-höz arány nem túl bíztató (balfasz, aki számokkal szeret).

1. Quimby – Ajjajaj
2. Coldplay – Viva La Vida
3. Péterfy Bori – Hajolj bele a hajamba
4. Zagar feat. Underground Divas – Wings Of Love
5. Muse – Uprising
6. Csík Zenekar feat. Kiss Tibor – Most múlik pontosan
7. Vad Fruttik – Nekem senkim sincsen
8. Duffy – Mercy
9. 30Y – Bogozd ki
10. Balkan Fanatik – Ha te tudnád
11. Kaukázus – Szalai Éva
12. Erik Sumo Band – Disco In My Head
13. Gabriella Cilmi – Sweet About Me
14. Madcon – Beggin’
15. MR2 Szimfonik (Heaven Street Seven & MR Szimfonikusok) – Ez a szerelem

VI.01.

Hát már megint nem tudom, hogy hol kezdjem.

Akkor kezdjük ott, ami nem én vagyok.

 Szombaton meghalt az egyik iskolatársam. Balesetben. Édesapjától elkéredzkedett, az utolsó kétszáz méteren másfelé mehessen haza. És elütötte egy motoros. A kurva életbe. Először csak kómába került, aztán meghalt. Amíg csak a nevét tudtam, addig csak egy név volt, egy a sok száz diák közül. Ráadásul alsóbb osztályba járt. Nyolcadikos volt. Azokat már nem ismertem annyira. [Mondjuk, névről szinte senkit sem ismerek] Aztán ma reggel, ahogy jövök be a suliban benn az ajtó mellett [kétajtós beléptető rendszer, portás bácsival/nénivel az élen] ott volt a fotója. Megnéztem és rájöttem, hogy ezt a gyereket ismertem. Bazmeg. Nem mertem megállni, továbbmentem, nem olvastam el, hogy mit írtak alá. Aztán két órával később lementem és megnéztem. Kétgyermekes család. A másik gyermek erőteljesen fogyatékos. ÉS akkor jön a szokott: miért? De itt most többszörösen. Az önvád. Nem tudom elképzelni, de meg kéne próbálnom, de nem akarom. Túl fájdalmas lenne. ÉS nem is tudnám teljesen átérezni. Bár talán sikerülne. Egy(ik) barátom már meghalt közúti balesetben. Azóta sem tudom/tudtam feldolgozni teljesen. Azt hiszem.

 Két extra dolog is van. Golyóstoll és papír.

Mert ha már papír, akkor töltőtoll. De inkább gép. Ez túl munkás. Leszarom. Már leszarom. De azért szitkozódtam, amikor nem volt benne a táskámban a tolltartóm és anyámtól kértem egy golyóstollat [kettőt adott].

 Nem vagyok otthon. Fáj a fejem. Eltört az orrom és a felső ajkam felrepedt. Igazából most azon filózom, hogy ezzel mit akarok elérni. Azt hiszem semmit. Leírom. Meggondolom, hogy miért történt/történhetett. A ’ mi lenne ha’ verziót kihagyom, ami tartalmazná az előző esti leckeírást és az időhöz való viszonyomat. Utálom a kórházakat. Erre jöttem rá. Az emberi gyengeségre, törékenységre, végességre emlékeztet. Utálom. Talán azért esett meg az eset, minek folyamán estem egy jót [igazából nem tudom, hogy jó volt-e], hogy megmutassa, hogy velem is történhet rossz, nem mindig az a másik vagyok, hanem én is lehetek az az egy [másik szám, másik gondolat]. Anyám mondta, hogy mindig keserű vagyok, sosoe tudok örülni semminek. Igaza van. Örömöm csak ideig-óráig (tököm tele van, hogy lassan jön fel a mittudoménmicsoda, ha valamit aláhúz ez a tré cucc) tart. De sosem állandósul. Nem tudtam örülni túl sokáig. Annak se, hogy utazhatok. Utána, nem is szégyelltem, hanem rejtegettem, őrizgettem hogy mit fogok majd csinálni, hová mehetek. Cikinek éreztem. Talán túlzott szerénység? Nem hiszem. Irigység, még a tudatot is irigyeltem tőlük, a tudást (hogy részesei lehetnek az életem egy darabjának).

V.31.

Hát újra becsekkolok. [tudtam, hogy aláhúzza ez a szar; jól van az msn ablaka is felugrott annak ellenére, hogy nincs net, szakadjon meg; Panda Antivirus alacsony védettségi szint, kár hogy említettem az internet hiányát…]

Nah, már régóta írni akartam a pöckökről [mi van? Milyen pöcök???], közismertebb nevén a fülhallgatóról. Mármint, hogy mennyire jók/rosszak. És most nem technikai minőségben szeretnék érdemit alkotni [mivel csak igen keveset tudnék hozzászólni értelmesen].

 Busz. Hát igen. Mivel külváros kevesebb a fiatal a hajnali órákban, hétköznap, mivel a többség nem a belvárosban jár suliba, de azért akadnak szép számmal. És nemcsak a fiatalság hordja, hanem a középkorúak is. Fülhallgatók, fejhallgatók, fülbecuppanós, normál, kicsi, nagy, csilivili, színes, fekete, fehér, régi, megszikszalagozott. Sok walkman mobil, mp3, iphone, szimpla mobil, fasza mobil…

Néha pedig nincs kedvem zenét hallgatni a buszon, pihenek, lihegek a futás után, aztán tíz perccel később mégiscsak előkaparom. Senki nem beszélget, még akkor sem, ha ismerőssel találkozik, mert az túl hangos lenne. Aztán valakik mégis csak dumálnak, öreg nénik pletyiznek, de inkább csak a későbbi buszokon.

 Metro. Több fiatal. Kicsit később is van már, mint mikor elindultam [logikus, nem?]. Tömeg, de még az első megállók környékén kevésbé, hát így lehetőségem van felmérni mennyien hallgatnak zenét. Sokan [igazából gondoltam rá, hogy szám szerint megszámolom többször is, de aztán elvetettem ezt az időigényes, idegőrlő munkát {ugye milyen jó indokáradat?}], általában – már amennyire első ránézésre látható – az utasok egyharmada, de van, hogy a fele. Majd’ teljesen elszigetel bármilyen külső eseménytől, főleg ha még olvas is az ember zenehallgatás [erről a szóról mindig az alsós énekórák jutnak az eszembe, és a rövidítéséről is és nem a zárt helyi dolgozat] közben. Tökéletes ötvözet. Már ha tudjuk, hogy mit akarunk elérni vele.

 Az én mSD kártyám 2GB. Nem túl sok, de azért nem is túl kevés + ott van még a rádió [mr2]. Persze arra nem elég, hogy az összes zeném ráférjen, és emiatt cserélni is szoktam a listát. De emiatt sokszor nincs kedvem odamenni valaki ismerőshöz, hacsak nem egy nagyon jó ismerős, hogy kicsit dumáljunk a buszmegállóban és inkább kicsit odébbállok, hogy még véletlenül se vegyen észre. Vagy a buszon úgy ülök, hogy ne lásson. Nem vagyok rá büszke, de ez van. És nekem sokkal inkább van kedvem a kedvenc, vagy éppen a hangulatomhoz illő zenémet hallgatni, mint dumálni. De sokszor ugyanez a helyzet, ha egy könyvvel utazom. Nem keresem a társaságot. Nem is véletlenül szokták [még régebben, amikor lehetett még ránk hatni] úgy említeni a kirándulások, táborok lapján, hogy antiszociális ricsajkeltő eszköz. És ebben igazuk volt. Ez az egész erőteljesen antiszociális, mindennemű társas tevékenységnek ellensége. És még mielőtt valaki elfelejtené, hogy most nem a zenéről, hanem az egyszemélyes megoldásról van szó.

 Ugyanakkor ez a megközelítés igencsak egyoldalú. Mert mindenki tudja, hogy milyen jó otthon, egyedül zenét hallgatni, amikor magam alatt vagyok, és rohadtul nem vagyok kíváncsi arra, hogy ki mit mond, és mit csinál. Személy szerint nekem segít, az hogy ha elég ideig hallgatom a kedvenc, alkalomhoz illő zúzós zenémet, akkor elszáll a haragom és már csak az élvezet marad meg. És szerintem ez a megoldás még mindig jobb, mintha ordibálnék a családommal.

 Hazajöttem. Igaza van Benjamin Buttonnek, amikor azt mondja, aki hazatér csak az érzi a változás szelét és csakis saját magán. Mindenki, aki otthon van, az megmarad olyannak, amilyen addig volt. És nem is lesz semmi más. Nincs változás. Nézik a BL-döntőt. [utálom, hogy minden szart kihúz a word, és lassan hozza fel a kis fejléc almenüpontokat, rohadjon meg]

 Osztálykirándulás. Érdekes dolog. Egy rakat fazon, akinek a legtöbbje már nem ott tart, mint pár éve, hogy inkább otthon döglene és teljesen motiválatlan fejjel rohad múzeumról múzeumra, szerencsére. Az idei program elég jó volt, attól függetlenül, hogy az indulás napjáig a programokról kb. annyit tudtunk, mint egy kisgyermek a differenciálegyenletről. De szerencsére jól jöttek ki a dolgok. Csak a kajával voltak kisebb problémák: példának okáért majd’ mindig kevés volt [két zsömle reggelire, minek néztek azok minket? Ezek után benyomtuk azt az épületes beszólást, hogy ’ az előétel jó volt, most jöhet a főfogás’ meg, hogy ’a kóstoló finom volt, ebből kérünk’. Csak ne esett volna olyan sokat. [azt hiszem most átmentem a leírós formámba]

*

 Köcsögösködés. [egyáltalán nem vártam volna magamtól, hogy leírom, de erre nincs jobb szó] Azt hiszem, hogy ez jellemzi legjobban azt a folyamatot, ami tapasztalható volt nemcsak a kiránduláson, hanem az elmúlt egy-két hétben a suliban is. Éljenek a rohadt osztálytársak! A nyelv, ami páriává tesz. Kiközösítetté. Ha keveset beszélsz, akkor kigúnyolnak és csodálkoznak és kiröhögnek, ha megszólalsz. De nem ez az én utam, bár megpróbáltam a délelőtt folyamán, de nem segített csak annyiban, hogy néhány szociálisan érzékenyebb egyén odajött megkérdezni, hogy minden oké-e, én meg simán belehazudtam a képükbe, hogy persze, meg hogy csak a nap miatt mentem harminc méterre a gócponttól. Öt év sok idő. ÉS kifogytak a türelmükből, legalábbis ezt állítják. Ha az elején nem zavarta őket, akkor most se. Ennyi idő elteltével nehéz megváltozni. Azonnali változás mégpedig nincs. Ezért fog sírni a sok proletár, hogy így meg úgy minek szavaztam rájuk, vagy ha nem is szavazott, akkor is pofázni fog, hogy milyen szar még minden húsz perccel az új kormány megalakulása után. [azt hiszem, hogy ez egy kicsit off volt]. Kölcsönös elégedetlenkedés. Fogd be a pofád! Ne mondj szar poénokat, ha meg mondtál egy jót, akkor azt lehetőleg minél gyorsabban elfelejtjük. Ne szólj bele, csak kussoljál, míg a nagyokos faszkalapok szemantikailag kicseszettül hibás és pontatlan mondatokkal, félmondatokkal szerencsétlenkednek egymás között, hát hajrá! Élvezzétek!

 De nekem is elegem van a kicsinyes, klikkesedő semmilyen közösséggel nem rendelkező bandázásukból, ami a közös ivászatban, cigizésben, focizásban merül ki. Apropó foci. Az alfahím képzettel rendelkező fazonok veszélyesek a fociban, főleg ha tényleg tudnak játszani ráadásul agresszívak is hozzá. A végén, vagy a közepén felképelnek, ami kellemetlen dolog. Én szóltam.

*

A szar, nedves, sokáig tartó szürke, viharos, esős idő az idegeimre megy és kifejezetten rossz hangulattal tud megajándékozni.

*

Rég nem volt idézet. Hát most, íme:

[2] “That at a certain point in our lives, we lose control of what’s happening to us, and our lives become controlled by fate. That’s the world’s greatest lie.” /Melchizedek/

Hmm. Asszem ez idevág.