Azt mondta valaki, hogy antiszociális vagyok. És akkor erősen belegondoltam, hogy mégis miért mondhatta ezt, és rájöttem, hogy valamelyest igaza van. Szeretem a közösségeket, de olyanokat, ahol egyedül vagyok [jó kis önellentmondás], mármint úgy egyedül, hogy senki nincs ott, aki a családtagom lenne. Nem mondok el semmit magamról senkinek [’ soha ne mondd, hogy soha’ kaliberű mondat], legalábbis nem szívesen. A szüleim elmondásom alapján vajmi keveset tudnak rólam. A programjaimat nem szívesen osztom meg velük. Ha kérdezik, hogy mégis ki lesz ott, akkor bajban vagyok, mert minden bizonnyal ismeretlen lenne számukra, ha meg mégis ismerős lenne a név, akkor meglepődnének [nem számítván arra, hogy én efféle programban vele/velük részt vennék, mert hát nem ismernek]. Még jó, hogy nincs barátnőm, nem is tudom, hogy mondanám el nekik [mintha olyan marhára rájuk tartozna…] Kész röhej. Az.

 Tehát antiszociális. Nehezen alkalmazkodom másokhoz. Szeretem magamról azt hinni, hogy vezető típus vagyok, mert hát parancsolgatni azt mindenki szeret, de legalábbis szervezni mindenképpen [tudok, meg a dolgokat kézben tartani]. Információéhség is jellemző reám, mindenhonnan összeszedegetem a morzsákat, vagy éppen addig kérdezgetem az illetőt, míg el nem árulja [hogy utálom, ha az én titkaimat akarják kicsikarni belőlem]

 Jó, azt hiszem kicsit unalmas volt, de valahogy kikívánkozott belőlem. Elvégre erre való ez a blog, vagy nem?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.