Nos, megint nekikezdek, mert már rám rakódnak az események és a végén még maguk alá temetnek, és akkor vége lenne. Azért nem felejtkeztem el teljesen, hogy írnom kellett volna, mert csináltam egy listát azokról a dolgokról, amik éppen a fejemben jártak, mint lehetséges/opcionális témák. Csakhogy ezek egy része már elavult, és valószínűleg jó is hogy nem írtam le őket azonnal. Valójában azért nem szeretek valamit leírni, mert tudom hogy úgy is olyan terjedelmesen írnám le és sose érnék a végére …

Tehát a zene hiány. Elsősorban ez zavart az elmúlt másfél hét alatt a leginkább, nem is az, hogy nem volt telefonom, az csak másodsorban. De az hogy a mobilom, ami egyben a zenelejátszóm [valamikor ellene voltam az ilyesminek, de hasznos dolog, nem kell egyszerre két dolgot magaddal hurcibálnod] is, hát finoman szólva megadta magát. Szép fokozatosan, ami azért elég alattomos húzás volt részéről. Előtte nem sokkal megkérdezték, hogy mik azok a dolgok, amikhez nagyon ragaszkodom és – csodák csodája – köztük volt a zenegép is. Elképesztő, meg hogy a következő mobilomra azt mondtam, hogy iPhone, vagy semmi. Hát majdnem semmi lett belőle, de iPhone semmiként sem. Több vita is kialakult az árak miatt, de nem ez a lényeg, hanem hogy ajándékozásból bosszúság lett. Így hát amikor kedden megérkezett a mobilom, akkor csak fogtam és ledobtam a szüleim ágyára, hát akkor legyen tényleg karácsonyi ajándék. Azért vannak bizonyos előnyei a dolognak, senki nem tud elérni, hogy azzal zaklasson, hogy hol vagyok [főleg a szüleim, ez persze akkor nem vicces, amikor nem emlékeznek arra hogy mondtam nekik korábban hogy hol leszek…].

Meghalt a plébánosunk. 79 éves volt, meg már évek óta betegeskedett, szóval azt hiszem megérdemelten tért vissza a Teremtőjéhez. Sokszor én éreztem rosszul magamat [mint ministráns], hogy milyen rosszul van a misén.  De a legjobban azt sajnálom, hogy éreztem hogy még beszélnem kellett volna még korábban vele, és valahogy már el is gondolkoztam rajta, hogy milyen rossz lenne, ha meghalna és nem történt volna meg a dialógus, hát így is történt. Szívás. Tehát vannak kötelességek, amik csak egy igen erőteljes változás után mutatják meg a maguk szükségességét, mert hát a nem-halál nem változtat semmin, csak a halál képes erre [dr. House]. És mekkora igaza van…

 A legérdekesebb persze most már az, hogy milyen lesz az új, merthogy más lesz az bizonyos, emberi voltából adódóan. Meggyőződésem, hogy olyan lesz, amilyet érdemel ez a plébánia, de azért remélem kicsit jobbat :]

Abban a füzetben, ahová időközben leírtam, hogy mik lehetnek a leírandó dolgok, egyértelműen kiviláglik, hogy az osztálytársaim kezdik igen nagy mértékben megkeseríteni az életemet. De most valahogy nem tudnak érdekelni, majd esetleg az új esztendőben. Azt persze még elmondanám, hogy egyik szociálisan érzékenyebb osztálytársam az oszt.karácsony után megkérdezte, hogy válthatna-e pár szót velem és egy másik gyerekkel, akit hasonló módon kiközösítettek [én úgy érzem, hogy nálam jobban, de nem annyira értelmetlenül és megalázóan, mint engem > mivel én a komoly indokokat nem találom, csak a pitiánereket<]. Megkérdezte, hogy valójában én [és ő] hogy érezzük magunkat, mit gondolunk amikor ezeket az atrocitásokat elszenvedjük. Személy szerint én dühöt és megalázottságot és tehetetlenséget és logikátlanságot érzek. Persze most, hogy nincs már meg az egyik tanárunk, aki eleddig betöltötte az osztályon kívüli közellenség szerepét, most keresnie kellett a csordának egy új ellenséget, ez pedig egyértelműen én lettem [részben]. A csordaszellem csak kihasznál, bármit is csinálok [hat éve lennék osztálytitkár vagy mi, tehát azért tudják, hogy mire vagyok képes, de azért jól esik nekik, hogy tudnak basztatni]. Elég a sirámokból, itt a karácsony és ez is csak egy hazugság, a mai formájában: Legyünk boldogak és szeressük egymást, ha már ez nem igazán sikerül az év többi részében, szánalmas. A nyugalom kellene, hogy együtt vagyunk és szarunk bele minden másba, ami nem ott és akkor a család ügye és boldogsága. Persze a társadalmi elvárásokat nehéz megtörni, így hát megy a stressz, az ajándékozás borzalma [valójában én szeretek ajándékozni, azoknak akik fontosak nekem már kettő a háromhoz arányban ki is „osztottam”, ami nem volt borzalmas, sőt a begyűjtött ölelések kárpótoltak más dolgokért].

Ja és, ha véletlenül bárki betévedne, annak Áldott karácsonyt kívánok és remélem arra tudja felhasználni ezt a különleges időtartamot, amire igazán kellene, hogy ne bántson meg senkit. Azt hiszem ez bőven elég lenne nálunk is. [azt hiszem kicsit túlságosan kritikus vagyok, szóval még véletlenül se tűnjön úgy hogy nálunk olyan baromi nagy utálat lenne, mert nem]

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.