Ez az első ballagásom, minden tekintetben, de azt hiszem hogy ezzel a legtöbben így leszünk és vagyunk, mellesleg ez nem is zavar, legfeljebb addig a másfél óra erejéig zavart, amíg végignéztem az általános iskolás osztálytársaimét, még nyolcadikban. Akkor egy röpke pillanatig eltöltött valami kicsinyes irigység, ad1 hogy én erről lemaradtam és nem én vagyok az aki ott ücsörög és hallgat vmi teljesen unalmas és vérciki beszédet, ad2 a végén nem engedhetem fel önelégult képpel a gázzal töltött lufimat (ez vmi szokás volt nálunk). Ezen persze igen gyorsan felülkerekedett az az önérzetes gondolat, ami szeves részét képzi annak a hozzáállásnak, ami -véleményem szerint- roppant gyorsan s jellemzően kialakul a piarista diákban (a felsőbbrendűség képzetét már nem is merem megemlíteni)  miszerint az a jóleső érzés töltött el hogy ők csak ezután kezdik majd megérteni, hogy mi az igazi szívás, vagy nem, egyremegy. Úgy éreztem akkor, hogy ezzel minden el van intézve, már mindenhová van belépőm, itt csak tanulni kell, á ez is túl erős szó, legyen inkább a tanulni lehet kifejezés, aztán ezzel a mentalitással itt elvan az ember, kicsit megszivatják. De legalább van miről mesélni, felemlegetni egy-egy osztálykiránduláson, azt már ne is mondjam milyen jó kesergési/felvágási  alapot [mindössze nézőpont kérdése] ad egy társaságban, ahol rajtunk kívül van még egy piarista diák (tökéletes esemény) aki mindezeket alátámasztja bizonyos hölgyek előtt. Aaa már azt se tudom hol tartok, túl sok a kitérő, ja, szóval szivatások meg bebetonozott helyzet, ezen tévképzetemben sokáig meg is maradtam, tévesen, mert most valaki más néz miden bizonnyal ugyanilyen fölénnyel reám, hogy mit is tud ez a kis senkiházi, bevégzett valamit? á dehogy még semmit se kezdett el, tanulni se, azt főleg nem. Talán arra már rájött h nagy szarban van, de ez mind nem elég, erre sajnálatos módon nem jött rá túl korán. Az a baj, hogy még innen se tudok lenézni rátok, ez van, a sors kegyetlen de a legrosszabb az egészben h ezt még viccesnek is találja, vminek ami roppant mód szórakoztató. Mert ha olyan pozícióban lennék h lenézhetnélek titeket, az valahogy megnyugtató lenne, de sajnos ez nem igy van, egyáltalán nem igy áll a helyzet, az aki irigylésre méltó az éppen hogy ti vagytok, ez persze csak a könnyebb út lehetőségének csalogató, és emiatt csalóka reklámja mondatja velem, hogy nem kell a felelősség, csak engedjenek el mindenhová, kapjak meg mindent, csak cserébe ne kérjenek semmit, felelősséget meg főleg ne, azt a legjobb lesz ha kihagyjuk, elfeledve h esetleg mégiscsak volt vmi célja annak h ide jártunk, jártok. Ez a cél legalább annyira homályos mint egy bepárásodott tükör, a tulajdonságai is hasonlók, letörlöd, tisztán látsz, aztán seperc alatt újra elhomályosodik, majd talán rájössz, hogy ha kinyitod az ajtót akkor - jóllehet hidegebb lesz - de esetleg látni is fogsz vmit. Azt hiszem egyelőre elég a magasröptűnek nehezen nevezhető hasonlatokból. 

Ha most itt hagynám abba, akkor az nemcsak hogy ugyanolyan hatású lenne mint amilyen egy üres papíron éktelenkedő ponté lenne, hanem annyit is érne, ráadásul nyelvtanilag sincs minden rendben vele, olyan összemosódott (se eleje, se közepe, a vége? Az meg hol van még... )
Azt hiszem most jön az a rész amikor, amikor futni kezdtek? Nem, hanem amikor el lehet kezdeni hogy milyen jó is volt, vagy éppen hogy nem. A kesergésnél leragadni mindig is könnyű volt, elsüthetném azt h mi voltunk a Mikszáth-tér utolsó igazi lakosai, de már ez sem igaz, akárhogy is ezt már elajándékoztuk az előzőeknek, folytathatnám h bezzeg a mi időnkben, de ez sem jó mert sose voltunk bezzeg osztály, ráadásul itt ez a hetedikes banda is, akikből már az év elején elegünk volt, legalábbis mint/a matekfaktosoknak... valahogy így a lehetőségek között lebegünk, ez nagyon is jellemző lenne az osztályunkra, mindig vmi között sem nem túl jók, sem nem túl rosszak, olyan langyos, azt meg ugye kiköpik. Nem túl jó esélyek, de azért legalább elvoltunk, mondhatnánk, persze mindenhol vannak páriák, szóval ez is elfogadott úgyhogy nem is kell vele foglalkozni, ha volt közös cél, jobb ha az vmi külső ellenség volt, akkor összefogtunk, ahogy ez elvárható egy olyan társadalmi szinten lévő közösségtől, mint amilyen egy osztály. Azt hiszem a visszamerengés valamelyest kipipálva.
Akkor, hogy mi marad belőlünk? Kb néhány kép a falon, a ti falaitokon is, akik majd arról fognak panaszkodni, hogy ilyen vizsga meg olyan vizsga és inkább örülni fogtok h eggyel feljebb kerültetek a hegy egy olyan kitüntetett pontjahoz, ahol akár ti lehettek a legmagasabban, de akár a legalján is: a nyeregben, szóval ezek után a nyeregben érzed magad kérdésben felsejlik a kettős válaszlehetőség ironikus hangja, is. Ennyit a nyergekről meg a virslinek való lovakról.
Nem hiszem, hogy teljesen egészséges dolog lenne január utóján megírni a ballagási beszédet, de hát nem is voltam egészséges, meg aztán mikre képes az unalom, meg a túl sok idő, de ilyenkor az ember már annyira be van sózva, hogy a szalagavatos szalag intézésekor is már ballagási szalagot mond. Azt hiszem elég le

sz, legalábbis nektek. Innentől kezdve valami meg fog változni? Nem, semmi sem változik, legfeljebb ti magatok, vagy csak a nézőpontotok, a rendszer megmarad a saját gennyes pontjaival, tüskéivel a köröm alatt, ezen nem lehet segíteni, de ki akar itt egyáltalán segíteni? nem hiszem, hogy sokan lennének.

Itt ez az új épület, még olyan új szagú, még nincs meg az a leharcolt feelingje, de majd ez is meg lesz, de nekünk ehhez már semmi közünk nincs. Maximum annyi, hogy itt kell érettségiznünk néhány tárgyból, akár egy másik iskolában is lehetnénk, ahogy vagyunk is, csak az arcok maradnak, néhány arc, néhány ránc, amire büszkék lehetünk, felelősségünk teljes tudatában, hogy azért mi is belejátszottunk a mélyülésükbe. Mert legtöbbször arra vagyunk büszkék, ebből a szakaszunkból, hogy hogyan tudtunk kicsellózni bizonyos egyénekkel, legyenek azok a mi soraink közül valók, vagy sem. A szivatás, az marad meg, mert kevesen fognak emlékezni a jó dolgokra, mert ki tudja már, hogy olyanok is voltak, mert hát hiába tagadjuk, bizonyos, hogy voltak, de erre csak akkor jöhetünk rá, ha úgy ténykedünk, mint a történészek. Ők is csak azt tudják megnevezni, ami elmúlt, de hogy annak mi lesz a neve, ami most történik, azt senki se tudja.

Csak, annyit kérnék tőletek, így a végszó jogán, hogy ne baszogassátok egymást, hiába, a sértett ifjúnál rosszabb ellenség nincs.

Barátot bor után

Bort sajt után

Lovat istállóban

Leányt bálban

Ne válassz!

 [eddig voltak gondolatim, azért a biztonság kedvéért elküldtem egy osztálytársamnak, akinek adok a véleményére, ő azt mondta túl személyes, de azért magán-memoárnak elmegy ;]

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.