Kicsit gondolkodom [mert ugyebár az sose árt], aztán neki állok. Habár nem történt sok minden [ami meg igen, azt máshová kellene írni], azért akad néhány dolog.

 Azzal, hogy beiratkozol valahová, akárcsak egy felkészítőre, az olyan, amikor egy hatalmas pecsétet rányomnak az életed nyomtatványára. Egy lépés, plusz egy rakat pénz mínuszban, pompás. Tanulni kell, hogy utána valamire is vigyem az életben. Ugyebár.

Mikor megkérdeztem az egyik barátomat, azt mondta ne érezzem, hogy le lennék maradva bármivel is, mert nem. De ezt szerintem csak olyan mondhatja, akinek van már tapasztalata és csak vigasztalni akar. Meglehet, hogy igaza van, de az is lehet, hogy nem. Senki se tudja. És én nem szeretem, ha valamire nincs válasz, amire valaki ne tudna nekem válaszolni. Legrosszabb dolog a létbizonytalanság, és amikor ez elillan, akkor csak a mérhetetlen üresség marad meg. Mikor minden kapcsolata az embernek kihullik a kezei közül, akár a pelyva. Volt nincs. Ha nem vagy ott, elfelejtenek, hogy milyen is volt, amikor még ott voltál. Ha nem vagy a közelben, valaki majd pótol, akkor is ha nem olyan jó, mint te [ha ezt mondja az egód], mert mindenkinek kell valaki. Ha nem beszélhetsz vele, elfelejt; elfelejt, hogy téged csak ő érdekli, és tényleg fontosnak tartja, hogy mi a jó neki, mi a baja, mert az emlékek megfakulnak és csak egy kopott kép marad meg, amiről csak annyi ötlik fel a szemlélőben, hogy: jé!, ilyen is volt. És, ha erre gondolok, akkor levegőt sincs kedvem venni [ha már fizetni kell érte]. Botrányosan kétségbeejtő. A tudat, hogy még látod, de te akkor már nem leszel körülötte, csak évről évre, évszakról évszakra figyeled, hogy mi esett meg vele. Aztán látod, hogy megházasodott, gyerekei vannak, és te csak pangsz, egyedül, mint egy kósza keselyű, mi a láthatárt figyeli, prédára leselkedve. Csakhogy nincsenek prédák, csak sorstársak kikkel együtt élhetsz, vagy pedig magadra maradsz. Mert magadra maradsz, ez nem vitás. De talán a tavasz is beköszönt még, mert olyan még nem volt, hogy ne jött volna el.

 A legnagyobb félelmem, hogy egyedül maradok, mint egy magányos szikla az óceán közepén, ami majd szép lassan elillan, akár a köd, ami körülölelte, mert a Nap, a gúnyos társ rávigyorog a hűlt helyére. 

Azért akadnak mókás dolgok is. Miamiak. Budapesten. Én meg éppen lépek a dolgomra orvoshoz a suliból [alapból jó dolog, megbánható], angol szó, eltévedt turisták. Elkísérem őket, kiderül, hogy Miamiból jöttek. Túl sok volt a napfény, de azért hoztak egy cseppet magukkal. Jól esett, mint mindig. Beszélni őslakosokkal, folyékonyan, semmiségekről, válaszolgatni az érdeklődő kérdésekre. Mókás, hogy pont ott voltak. Még itt vannak, elvileg. Kézfogás, oszt tovaillannak. Eredmény: jókedv. Ennyi elegendő is volt.

Lehet, hogy egyszerűbb lett volna vallani, mikor ebből a témakörből bolygatta meg elmémet [többet mondani, mint egy halvány vicchangú igazságtöredékkel tűzdelt utalást], de az egyszerű dolgok sokszor a legnehezebbek, mert magunknak kell színt vallani egy olyan kérdésről, amit nem lehet csűrni-csavarni. Szóval maradt a kuss, s a lehetőség lebbenésének szaga. Kellemetlen? Roppantmód.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.