Nos [úgy látszik, ez már rajtam ragad, mint kezdőmondat-töredék, de ettől mindig olyan érzésem van, hogy a mesélést csak épp abbahagytam egy keksz erejéig, tehát marad, valamelyest], fogadóóra. Utálom ezeket a pillanatokat, akárhogy is csak kettő vagy három van belőlük az évben. Ilyenkor már készülök egy kiadós beszélgetésre, ami ilyenkor mindig bekövetkezik, kérésemnek megfelelően magánbeszélgetés részeként, a tesóimnak ehhez semmi közük] Mindig az jön, hogy így meg úgy milyen aktív vagyok az órákon, meg hogy milyen jópofa kisgyerek vagyok, és utána jön a DE. De dekoncentrált, szétszórt, nem figyel oda eléggé, nem ássa bele magát semmibe eléggé. Igen igazuk van, nem tudok választani, olyan tantárgyak is fontosak számomra, amikből nem fogok érettségizni [mert az ilyen felfogás kicsinyes és szűklátókörű, mindig tudom hasznosítani azokat az ismereteimet amiket egyébként más területekről szerzek, úgyhogy marhaság azt mondani bizonyos dolgokra, hogy úgy sem fogom használni, a szart nem. Legfeljebb nem fogod észrevenni, hogy tudhattad volna is akár…] De kanyarodjunk vissza hozzám… :P [mostanság ez a kedvenc jelem, talán mert ezzel tudom kifejezni azt az iróniát, cinizmust, kötekedést, ami a legtöbb hozzászólásomban megjelenik]. Most igazából nem volt sok szöveg, csak annyi, hogy nincs nagy gond, csak az hogy amikből kellene jó vagyok DE kurvára nem elég jó. Nem fektetek bele elég energiát. Anyád.

Jó mindegy, ez eddig még szokványosnak mondható is lenne [ha nem az én életem lenne], ha nem hangzott volna el a következő zárómondat. „Az összes tanár azt mondta, hogy nyugodtabb lettél, már nem pörögsz annyit, megkomolyodtál … [vagy valami ilyesmi]” Hát ettől ledöbbentem. Ezek nem látnak semmit, nem tudnak rólam semmit és nem értenek. Lenyugodtam? Azt hiszem, hogy csak kaotikusabb lett és a megmagyarázhatatlan folyamatok folyama eláraszt, mint egy rizsföldet. Érdekes, hogy ennek kifelé milyen következményei vannak, nem gondoltam volna. Bár, ha a nyugodtságot a búskomorság és a sértettség és a visszavonulás szinonimájaként értelmezik, az igazán elgondolkodtató. Most ahogy írom ezeket, talán nincs teljesen igazam, mert azért írok ilyeneket, mert előjöttek azok a gondolataim, amik azok – a magamról alkotott képek – során vetődnek fel, amikor az ilyen komor érzelmekkel teli önmagamra gondolok [jaj de összetett lett… de egy újraolvasás után érthetőnek tűnik (kipróbáltam)]. Valahogy nem érek rá foglalkozni magammal. Nézem a filmeket, írok néhány posztot a pillanatnyi gondolataim lecsapódásaként, eljárok a mindennapi programjaimra és ennyi. Nem gyötrődöm, hogy járnak. Amikor hallottam fájt egy kicsit, de rögtön beletörődtem. Nem vagyok harcos típus, úgy látszik. Talán mert a lehető legideálisabb helyzetet látom az egyedüli útnak [mikor minden kölcsönös és nem egyoldalú, nem kell ráerőszakolnom magamat másra, ez nekem már túl sok >egyedül fogsz maradni szararcú …< nem érdekel. Megvagyok, úgyse leszek abszolút egyedül.

Azt hiszem, kezdek már kicsit túl angol központú lenni. Köszöntőt [mélyről jövőt és őszintétlen, de valós szeretettel telit] se tudtam magyarul írni, egyből az angol jött. Talán azért, mert érzem, hogy amit nem magyarul mondok ki, annak a saját szememben kevesebb súlya van. Simán kimondok ilyeneket is, hogy szeretlek, amiket magyarul biztos nem mondanék ki hangosan. Talán a lelkem mélyén az érzelmeim rájöttek, hogy magyarul már sikeresen el lettek fojtva, bármiféle megnyilvánulástól és így hát egy, a szívemhez közel álló másik nyelvet kerestek maguknak [érdekes baromság … :P ]. Asszem. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.