Azt hiszem mostanra lett elegem minden szarrágóból, akivel az élet összehozott, és most az osztálytársaimra, azok közül is egy nagyobb csoportra gondolok. Miért nem baszogatnak mást? Persze az se oldana meg semmit, legjobb lenne ha leállítanák magukat és ráébrednének arra, hogy mit csinálnak és megkérdőjeleznék mindazt, amit tesznek. Egyszerűen nevetségesen gyerekes, csak az a baj, hogy nem tudom mindezt tolerálni. Mintha egyszerűen visszatértek volna a pár évvel korábbi önmagukhoz, szánalmas, csak nem tudok rajtuk szánakozni. Ezekkel az akcióikkal pedig nem tudom, mit akarnak elérni, de azt tudom, hogy már nem tart sokáig az a fajta mindent lepergető önbizalmam [ami néha csak látszat], amivel eddig mindent átvészeltem, nem tudom, meddig bírom még a faszságaikat, még szerencse, hogy nem mindegyikük ekkora balfasz. Szerencsére.

A világ nem megismerhető, főleg nem az empíria útján. Mert az ember sokszor nem tudja, hogy mikor szerelmes és mikor nem. Mert ilyenkor az érzékelés befuccsol, nem lehet megmondani, hogy fúj-e a szél vagy sem, nem ilyen egyszerű.

Legszívesebben visszahúzódnék elmém határai közé, könyvek és zenék és tollak és papírok közé. Vagy újra nekivágni valahonnan, mondjuk kilencedik tájáról a világnak, máshol, más néven, úgyse tűnne fel senkinek. Vagy elmenni más országba, más név alatt, beadni nekik, hogy csak angolul tudok, teljesen új nyelveken megtanulni, iskolába járni más nyelven [akár spanyolul :P ], máshol élni és minden szart magunk után hagyni. Egyszerűen elmenekülni, vándorbotot fogni a kézbe és meg se állni, amíg el nem kopik a bakancsom. Ez lenne a legkönnyebb. De nem lehet. Csak ezzel a sok szarral sincs túlontúl sok kedvem megbirkózni, valahol azt hiszem ez érthető, kár hogy a világ nem így működik, továbbállni, mint egy üstökös.

Igen, néha úgy érzem magamat, mint egy üstökös, aki néha fel-fel bukkanok, de sehol sem vagyok túl sokáig. Semmilyen közösségben sem érzem [már] otthon magamat, olyannak, aki odatartozik. Sokáig azt mondtam, hogy ebbe és ebbe a suliba járok, ami több mint egy átlagos suli és nekem ez elég. Elég volt, egy ideig. De nem most. Most már nem elegendő. De most se oda járok, ahová szeretnék mindenképpen. Távol maradok a szomorúságnak még a lehetőségétől is. Kellemetlen.

Talán vannak az életnek boldog pillanatai, amikor titkon kívánsz valamit és megvalósul, ilyen is volt ma. És boldog voltam, akkor, addig az egy óráig. A boldogság is ilyen üstökös fajta lehet, sehol sem marad túl sokáig, csak ott ahol elég trükkösek az emberek és állócsillagot varázsolnak belőle. De én még nem vagyok ennyire trükkös, nem is tudom, hogy leszek-e.

Ha sokáig nem ír az ember kijön a ritmusból és akkor: jaj. Jaj, ha írni szerettél volna. Ha feszít az indulat, túlcsordulsz az érzelmektől, csak leül az ember és jönnek a szavak, szókapcsolatok, mik kivirágoznak. Néha. Néha meg nem. Szóval ne hallgassatok!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.