A szálak, mint mindig, most is messziről jönnek és mennek.

 Kezdjük a spanyollal. (Mi? Milyen spanyol, te jó ég ez tanul ilyet is? De rossz… (amúgy, ja)) Szóval a fent említett nyelvi órán kaptunk egy lapot egy spanyol újságcikket, ami a Mars ritka állásáról tudósított. Nem kellett elolvasni, még de én azért elolvastam, mert jobban érdekelnek az ilyen cikkek, mint a tankönyvi szövegek. Szóval arról volt szó benne, hogy a Mars milyen közel lesz/van a Földhöz és mennyire jól fog látszódni, mindez tegnap történt. Telihold volt, de így is tényleg tök jól lehetett látni, a szokásostól eltérő fénylő vörhenyes pontot az égen a Hold mellett. Mindehhez még tiszta is volt az ég, pedig délelőtt még bosszankodtam is, hogy nem fog látszódni belőle semmi. Szóval gyönyörű volt. Mindig is szerettem a holdfényt, olyan sejtelmes, mint egy fekete-fehér film és úgy is lehet általa látni, épp elég, hogy elolvashattam egy verset, így se kellett volna, mert ez tényleg árt a szememnek.

 Mindez kapóra jött, mivel nem is emlékszem miért elkezdtem üvöltözni a családom tagjaival, de akkor nagyon indokoltnak látszott. Ezek után felvonultam a szobarészletembe, aminek tartozéka egy tetőtéri ablak, amin teljes sávszélességben besüt a Hold. Nagyon bírom, nem kell lámpát gyújtani, elegendő Napunk kishúgának fénye (nem korrekt, csak visszaverődés). Ültem az ablak fényében és zenét hallgattam. Nagyon idilli volt. Kedvem lett volna kiugrani az ablakon és, mint egy farkas nyakamba venni a tájt egyedül. Mióta kaptam egy új bakancsot, mindig csábít a vidék, a vadon (kár hogy már alig van ilyen). Ekkor még semmi sem utalt arra, hogy másnap kiadós havazásban lesz részünk, és így a másnapi korizáson járattam az agyam, gondoltam letekerek a tóhoz (ami valójában csak egy víztározó). Ezt az ötletet a másnapi/mai hó mennyiségére tekintettel el kellett vetnem, nagy kár, mert ha biciklizni lehetett volna, akkor nem kellett volna rostokolni buszokra várva és odabandukolni a letakarítatlan járdákon.

 A járdákon található hó nagysága elárulja, hogy ki-mikor volt kinn és takarította el a havat, mennyire akar már kiszabadulni a szobájából és mennyire fontos neki, hogy ne érje szó a ház elejét. Szóval egyet, s mást.

 A tavon már elképesztő kb. húszcentis hó várt, ami a folyamatos hóesésnek köszönhetően tovább emelkedett. Ezen okokból kifolyólag nem lehetett normálisan korizni, de nem bántam igazán, mivel a karácsonyra kapott hokiütőket akartam felavatni, és ez irányú igyekvésem sikerrel is járt.

*

A hó olyan, mint a bűnös szokásaink. Szép lassan, apránként hullnak ránk és mi ártatlannak gondoljuk őket. Aztán nem sokkal később, függően annak hevességétől ágaink földig hajolnak a megterhelő súly alatt és várják a meleg fuvallatokat, de várhat tavaszt egy tuja? Várhatunk egy gyermekre, aki egy hokiütővel a kezében, fülében muzsikával és lábán egy bakanccsal lesegíti ágainkról a súlyt? Hitem szerint igen. Lehet, hogy a felhőket nem mi kormányozzuk, de lehet, hogy mégis.

*

Pénteken mikor biciklivel mentem a dolgomra, a kertben a havas részen vágtam át. Nem volt még nagy a hó, de így is hagytam benne elegendő nyomot. Ma látom, hogy annak ellenére, hogy esett egy lépcsőfoknyi hó a nyomok megvannak. Talán így működünk mi is. Eshet akármennyi feledtető fehérség, a sértett nyomok megmaradnak bennünk, mégpedig kibukkanva a felszínen. Elég rossz dolog, mert nem felejtünk, megbocsáthatunk, de nem felejtünk. Meglehet, hogy feledés nélkül nincs igazi megbocsájtás, de lehet hogy ettől lesz még értékesebb a tettünk, hogy függetlenül a korábbiaktól újra adunk esélyt a másiknak az életre.

*

Rájöttem, hogy ha előre megírom Wordben azt, amit szeretnék, akkor sokkal könnyebben jönnek a szavak az elmémbe. Talán azért, mert itt kedvemre válogathatok a betűtípusok közül, amiket jobb bámulni, bármennyire sem fognak megjelenni a blogban, de akkor is (jé, megjelent!). Meg talán nem zavar a környezet.

Annyi mindenem van, amiért hálát kellene adnom. Néha eszembe ötlik az, hogy milyen szerencsésnek mondhatom magamat: van otthonom, ahová hazatérhetek, ha szétázott a cipőm egy kiadós hoki meccs után; hogy egyáltalán van lehetőségem hokizni, mert van hozzá korongom és ütőm és korim, akkor is, ha csak kölcsönbe. Van három gép, amik közül egy laptop és választhatom a laptopot (kivéve, ha nem vitték volna el a szüleim a hétvégére), mert van és van miből választanom. Attól függetlenül, hogy a szüleim nem keresik magukat degeszre, holmi láblógató lébecolós munkahelyen van rá lehetőségem, hogy elmehessek síelni az osztályommal, olyan iskolába járhatok, ahol szerveznek ilyeneket. És még sorolhatnám; és sorolnám is, ha nem szégyellném el magamat, hogy mi mindenem van, a szüleim erőfeszítéséből.

Mióta a magyar tanáromtól hallottam egy idézetet Eszterházy Pétertől, miszerint valaki akkor ismeri igazán a magyar nyelvet, ha tisztában van a kettőspont használatával, gyakran elgondolkozom rajta, hogy én jól használom-e.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.