Én szóltam szegény hóvirágoknak, hogy még nincs itt a tavasz és hiába kacérkodnak a napsugárral, meg fognak fagyni, mert a télnek még nincs vége. Nem hittek nekem.

Az első adandó alkalommal kidugták kis fehér sipkájukat és vígan pletykálkodtak fűvel-fával. Kár, nagy kár, mert most a fagytól kábultan buknak a kemény földre.

A gondolataim is így jártak. Elvesztek a számok mezeje fölött, pedig egész úton hazafelé azon őrizkedtem, hogy el ne szálljanak, mint egy károgó varjúraj, amit felriasztott egy óvatlan kisgyermek.

Pedig gondoltam egy itallal, aminek a tetejébe kis szövegcsék vannak belenyomva, amit először egy barátom mutatott meg. Aztán még eszembe volt, hogy bármit, amit írok, a megfelelő személy elolvasná, akkor bizonyosan magára ismerne (és persze rám is) és így lelepleződne a fércműhelyem. Kellemetlen lenne, bár ha belegondolok ez nem is annyira biztos. Talán jobban megismerne és megértene egyet, s mást az életemből és nem tenne piszkálódó megjegyzéseket rám. Érdekes lehet, de azért mégse szeretném e kétes érzelmű esemény bekövetkeztét.

Kíváncsi lennék arra, hogy azokat, akik rss-feedre tettek azoknak a látogatását kijelzi e az áldatlan és sokat szapult statisztika; hogy ki tartozik abba a két százalékba, akik 1366*768-as felbontású képernyőt használnak. Önellentmondás (mi? – korábbi kijelentéssel szemben – sebaj!).

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.