Egy törött orr igen nagy kellemetlenség és hátrány. Nem focizhatsz a focikupán, nem mehetsz partizni, még akkor sem, ha olyasvalakivel találkozhatnál, akit majd’ egy éve láttál utoljára, pedig akkor lehetett volna belőle valami.

 Könnyű úgy termelni, hogy csak másolni kell. Közben persze minden megy a maga útján. Úgysincs több rész, csak valós idejű. Így esett meg ez is.

*

Azt hiszem vége. Volt Te Deum [alias tanévzáró szentmise]. Volt bizonyítványosztás, sok jóság, sok bosszankodás, lehetett volna jobb is, majd jövőre… a szart. Vége. Vége a tanulásnak, a hajnalig való virrasztásnak [csak amikor már nagyon nem lehetett tovább tolni a galacsint magunk előtt], a kamuzásnak, a felelésnek, a feleselésnek. Jön a szünet, és mint a neve is elárulja ez nem a vég, csak egy szünet, mivel szünet csak a vég és a kezdet között lehet, és emiatt magában hordozza az eljövendő tanév kezdetét is, de addig nem fogok sokszor megfordulni a suliban. Legalábbis remélem, hogy nem kell semmilyen okból kifolyólag odamennem. Ambivalencia. Valahogy szomorúsággal tölt el, hogy vége, nem lehet többet bizonyítani a többiek [igazából már ők sem zargatnak, csak néhányuk] előtt, hogy milyen jó lett ez és ez a fogalmazásom [nem mintha érdekelné őket], de akkor is. Az iskola mindig adott valamilyen feladatot, ami lehet, hogy per pillanat kellemetlen volt, de attól még célt szolgáltatott minden egyes tanuló számára. Most ez a cél veszett el. Legalábbis elásta magát mélyre. Evezz a mélyre. És most az okoz majd nehézséget, hogy ne basszam el az időmet [ez a divatos kifejezés erre; és talán magában hordozza a tett súlyosságát is]. Nem mondja meg senki, hogy mit csinálj, de legalább még az otthonnak az a biztonsága még megvan, hogy megmondják, hogy mit ne csinálj. Függetlenedés? Ez kellett. Vagy éppen: Kellett ez? Nem olyan biztos.

*

 A mai nap – számomra – legértékesebb pillanata az volt, hogy láthattam az igazgatónk szemében a fájdalommal teli emlékezés könnycseppjeit.  Próbálta eltakarni, nem venni róla tudomást, mert az ugye férfiatlan lett volna, de nem teljesen így történt. Vállalta, hogy ez a fájdalmas és érzelemmel teli emlékdarab könnyet csalt a szemébe, de ez nem ámítás volt és nem is csalás [a megszokások fordítottjai idegesítőek, begyöpösödött banda] ez komoly esemény volt.

 Pár nappal ezelőtt még leszóltam, hogy mekkora egy tapír, hogy nem érez velem együtt és nem nekem ad igazat, mikor ott sem volt és csak a maga igazában hisz és le se szarja a valóság általam közölt tükördarabkáját. Ráadásul viccet csinált belőle. Gengszter. De tényleg. Bár már korábban is mondtam róla, hogy szerintem rendes tag, meg minden, de az utolsó pár napban kicsit változott az álláspontom. A személyes élmény. És a majdnem halál nem változtat semmin, legalábbis Dr. House szerint [ez meg mit idézget attól az idióta egoista fazontól? – ha nem tetszik, akkor rávetíthetjük a sztorit Ibsen Vadkacsájára is…], és ezen nézetét variálta az ig.

Gyalogoltam. Sokat. Eltévedtem, legalábbis nem arra mentem, amerre eredetileg terveztem, de végül így is odaértem. Temetés helyett egy másik temető. Amikor otthon rákérdeztek, hogy mégis merre csámborogtam, nem volt kedvem elmondani, mert úgysem értették volna meg. Így is történt. Sebaj. Legalább én tudom a motivációs okokat.

[3] “People say strange things, the boy thought. Sometimes it’s better to be with the sheep, who don’t say anything.”

            “And better still to be alone with one’s books. They tell their incredible stories at the time when you want to hear them. But when you are talking to people, they say some things that are so strange that you don’t know how to continue the conversation”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.