El vagyok havazva.

Ma reggel mikor még a reggeli csomagolás közepette voltam, apa szólt hogy szívesen elvisz kocsival, mert éppen akkor indult. A nagykaput én nyitottam már. A hó még javában esett, de a korábban leesett hó is szép réteget képezett a földön. Ekkor - már megint - arra gondoltam hogy ez a nyom maga az életünk.

De pontosan miért is?

Vannak olyanok, akik az életük komolyabb (nem mintha a gyermekkor ne lenne oly fontos, vagy még fontosabb, de ebben a szakaszban már többnyire magunkról kell gondoskodni) szakaszának nyárigumival indulnak neki és olyan nyomot hagynak a világban, ami folyton tele van kaparásnyomokkal, megcsúszásokkal és végül egy árok mélyére, vagy a temetőbe vezetnek.

De vannak olyanok, akik még idejében feltették a téligumit, mert felkészültek a zord időjárásra, és nem érte őket váratlanul a hirtelen jött havazás. Habár az ő nyomukat is tarkíthatják féknyomok, azok mégis a biztonságos felezővonalat nem lépik át.

Most már csak azt kell eldöntenünk, hogy milyen nyomot akarunk hagyni a világban?  Erre akkor is válaszolnunk kell, ha tudjuk hogy valamikor eljön a tavasz és már csak egy-egy komolyabb jégnyom fog megmaradni a tömegek emlékezetében; de mit számítanak a tömegek, ha annak, aki mellettünk ült még sokáig eszébe fog jutni, hogy télvíz idején nyárigumival indultunk útnak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.