Hát már megint nem tudom, hogy hol kezdjem.

Akkor kezdjük ott, ami nem én vagyok.

 Szombaton meghalt az egyik iskolatársam. Balesetben. Édesapjától elkéredzkedett, az utolsó kétszáz méteren másfelé mehessen haza. És elütötte egy motoros. A kurva életbe. Először csak kómába került, aztán meghalt. Amíg csak a nevét tudtam, addig csak egy név volt, egy a sok száz diák közül. Ráadásul alsóbb osztályba járt. Nyolcadikos volt. Azokat már nem ismertem annyira. [Mondjuk, névről szinte senkit sem ismerek] Aztán ma reggel, ahogy jövök be a suliban benn az ajtó mellett [kétajtós beléptető rendszer, portás bácsival/nénivel az élen] ott volt a fotója. Megnéztem és rájöttem, hogy ezt a gyereket ismertem. Bazmeg. Nem mertem megállni, továbbmentem, nem olvastam el, hogy mit írtak alá. Aztán két órával később lementem és megnéztem. Kétgyermekes család. A másik gyermek erőteljesen fogyatékos. ÉS akkor jön a szokott: miért? De itt most többszörösen. Az önvád. Nem tudom elképzelni, de meg kéne próbálnom, de nem akarom. Túl fájdalmas lenne. ÉS nem is tudnám teljesen átérezni. Bár talán sikerülne. Egy(ik) barátom már meghalt közúti balesetben. Azóta sem tudom/tudtam feldolgozni teljesen. Azt hiszem.

 Két extra dolog is van. Golyóstoll és papír.

Mert ha már papír, akkor töltőtoll. De inkább gép. Ez túl munkás. Leszarom. Már leszarom. De azért szitkozódtam, amikor nem volt benne a táskámban a tolltartóm és anyámtól kértem egy golyóstollat [kettőt adott].

 Nem vagyok otthon. Fáj a fejem. Eltört az orrom és a felső ajkam felrepedt. Igazából most azon filózom, hogy ezzel mit akarok elérni. Azt hiszem semmit. Leírom. Meggondolom, hogy miért történt/történhetett. A ’ mi lenne ha’ verziót kihagyom, ami tartalmazná az előző esti leckeírást és az időhöz való viszonyomat. Utálom a kórházakat. Erre jöttem rá. Az emberi gyengeségre, törékenységre, végességre emlékeztet. Utálom. Talán azért esett meg az eset, minek folyamán estem egy jót [igazából nem tudom, hogy jó volt-e], hogy megmutassa, hogy velem is történhet rossz, nem mindig az a másik vagyok, hanem én is lehetek az az egy [másik szám, másik gondolat]. Anyám mondta, hogy mindig keserű vagyok, sosoe tudok örülni semminek. Igaza van. Örömöm csak ideig-óráig (tököm tele van, hogy lassan jön fel a mittudoménmicsoda, ha valamit aláhúz ez a tré cucc) tart. De sosem állandósul. Nem tudtam örülni túl sokáig. Annak se, hogy utazhatok. Utána, nem is szégyelltem, hanem rejtegettem, őrizgettem hogy mit fogok majd csinálni, hová mehetek. Cikinek éreztem. Talán túlzott szerénység? Nem hiszem. Irigység, még a tudatot is irigyeltem tőlük, a tudást (hogy részesei lehetnek az életem egy darabjának).

V.31.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.