Nos, mint eddig legtöbbször, azt sem tudom, hogy hol kezdjem. De azért elkezdem.

A legélénkebb élménnyel kezdem [és teszek az időrendre]:
Láttam az Ivanov c. remekművet a Katona József Színházban.
Megrendítő élmény volt. Hogy mégis miért? Azért mert attól függetlenül, hogy a főhős egy harminc esztendő körüli házas férfi volt majdnem teljességgel azonosulni tudtam vele. Nem érti, hogy hol romlott el az élete, miért nem tud mosolyogni a feleségére, miért nem szerelmes már belé, miért unatkozik és ül naphosszat otthon. Nem teljesen azonosak az életkörülményeink, de érzem, hogy akár ide is juthatok. Maga a darab morbid volt. Morbid volt, mert úgy éreztem, hogy sokan nem tudnak mit kezdeni a darabbal még a második felvonásban sem. Az elsőig nem értettem és nem éreztem át a mű mondanivalóját teljesen, de a szünetben néhány ismerősöm, akikkel egyszerre néztem meg a darabot, beszélgettek [pletykálkodtak] arról hogy milyen zavaró volt a jelenlétem a nézőtéren. Hogy beleszóltam, kommentáltam. Totál nem éreztem igaznak és persze csak a korábbi tapasztalataikat gyarapították. Utána elvonultam és hazafelé jövet rájöttem, hogy valamennyire igazuk/a lehetett [megalkuvás], mert itt minden kis megszólalás zavaró lehetett. Ez valahogy a színdarab milyenségéből eredt. Sokan nevettek, amikor én nem és nem értettem, hogy miért [tudtam, hogy vicces a dolog, de abban a helyzetben nem volt az].
Majd elolvasom a darabot, mert amióta vettük Csehovot, azóta ott fekszik az asztalomon egy Csehov kötet [ami az iskola tulajdona ráadásul] és átrágom magamat rajta…
Hazafelé nem volt kedvem utána mosolyogni, bár egyszer kedvem lett volna, mert egy harminc körüli hölgy a buszmegállóban zenét hallgatott és amikor hátrapillantottam láttam, hogy megpördült.
Ehhez a hangulatomhoz legjobban a Linkin Park zenéje illett/illik, mert miközben ezeket a sorokat írom azt hallgatom.

*

Ma megfogadtam, hogy lehetőleg soha többször nem fogok gyorskaját zabálni semelyik tömegközlekedési járművön. Sokkal jobb [már ha jó az, ha ilyet kajálok, de nekem sokszor jólesik meg finom is, szerintem] leülni és helyben fogyasztani. Gáz volt. Kóla az egyik kézben, másikban a zacskó, harmadikban a szendó [nem, nincs három kezem].

*

Mást is láttam még, ami megindított. Nem tudom ki látta már a ’The Courious case of Benjamin Button’ c. filmet de nekem nagyon tetszett. Nem tudom megmondani pontosan, hogy mi volt az, ami a végén eltörte a mécsest nálam, de valószínűleg az egész, az összhatás. Lebilincselt a film.

*

Aztán, szerda s péntek között nem voltam suliban. Csütörtökön, rendrakás közben, találtam egy lapot, amin az az időpont állt, amikor mennem kellett volna orvoshoz. Hétfő (IV. 19.) volt odaírva. Az a nap, amikor már elég szarul voltam a hétvégi megfeszített hangigénybevétel igénylő programok után.

*

Pár napja megérkezett az új útlevelem. Első dolgom volt, hogy megnézzem, milyen lett a kép. Akár azt is mondhatnám, hogy meglepett, de nem. Egy mufurc, összevont szemöldökű, ismerős arcú fazon nézett vissza rám. De azért elég durva volt szembesülni ezzel a képpel. Anyám is megjegyezte, hogy milyen jellegzetes – mármint az utóbbi időben. Azt hiszem, most is így nézhetek. A világ gondja, meg a saját gondolataim súlya.
Apám megkérdezte, hogy mi a baj velem mostanság. Miért vagyok mindig gondterhelt; miért nem tudok örülni a dolgoknak, csak ideig-óráig és még más hasonló kérdések sorjáztak. És nem akartam rájuk válaszolni, csak néztem a papucsom mintázatát. Nem mondtam meg neki, hogy bánt és fáj, hogy nincsen barátnőm [nem biztos, hogy ez zavar mindenképp, lehet hogy csak a magányosság], mert úgy érzem, hogy ezt [már] nem fogom neki elmondani. Sok ismerősömtől hallom [lányok], hogy sok mindent megbeszélnek az édesanyjukkal, de szerintem ez leginkább rájuk jellemző. Mi, férfiak magunkba fordulunk. És ezt nem úgy mondom, mintha ezt tartanám a megfelelőnek csak ez az általános. Sőt szerintem ez egészségtelen is. A problémáimat nem tudom egyedül megoldani, de nem tartok ott – valószínűleg [egyrészt] a társadalmi elvárás beidegződése miatt – hogy megosszam mással [jó, és akkor mi ez a blog? Ez más]. Még fejlődni kell.

*

Aztán voltam [mondtam, hogy sok mindent láttam az elmúlt pár napban] a Szépművészeti Múzeum Degas-tól Picassóig c. kiállításán. Remekművek voltak egytől egyig. A jegyemre felírtam majd’ az összes kép címét, hogy meg tudjam keresni őket és az elemzésüket, mivel csak úgy néztem meg őket, vezetés nélkül. De még az is lehet, hogy még egyszer elmegyek, a keresztapámmal, aki rajz- és művtöri tanár, majd ő lesz a tárlatvezetőm, esetleg.
Amúgy az egyik osztálytársammal néztem meg, meg még két másik taggal. Érdekes nyelvóra volt.

Szóval sűrű volt az elmúlt három napom [mivel már éjfél is elmúlt].

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.