A blogokról, meg a bloggerekről már korábban is akartam írni, de sohse jött össze.

Hát akkor majd most:

Érdekes dolog ez a blogírás, legalábbis az én esetemben. Mostanában (kerek egy hónapja) úgy nézem a világot, hogy hogyan tudnám beleilleszteni azt a blogomba. Szerintem ez lehet hogy nem normális. De sebaj.  Aztán még, amikor rátalálok egy új blogra, akkor elkezdem olvasni a legelejéről, aztán amikor elérek az elejére, akkor átvált az egész a valós időbe; a múltból jelen lesz. Elég váratlan élmény, amikor írok egy hozzászólást egy régebbi posthoz és akkor, csodák csodája, válaszolnak rá. Furcsa dolog, persze meg lehet szokni, mint mindent mást is.

Aztán amikor olvasom a múltat, akkor nem realizálom h ez valóság. Vkivel ez tényleg megtörtént, csak olvasom mint egy könyvet; hajaz a Végtelen Történetre... S mikor eljutok odáig, h naponta jelennek meg a bejegyzések, akkor már átérzem a súlyát, talán...

Ma tekertem egy jót, bár odafelé egy kis ellenszél volt. (De most nem ez a lényeg.)

Amikor odaértem, akikre vártam még nem érkeztek meg autóval, így a közeli park napos domboldalában a lépcsőre leültem. Nagyon szép volt. Közben zenét hallgattam. A bringám meg mögöttem volt, én meg előre néztem és vártam h azon a kis utcaszakaszon megjelenjék az a kocsi, amelyikre én vártam. Aztán észbekaptam és hátrafordultam, h még megvan-e a bicajom. Szerencsére megvolt, de bárki lenyúlhatta volna, mert a fülem be volt dugaszolva és én meg csak előrefelé meredtem.

Ekkor eszembe jutott, hogy milyen igaz h az igazán fontos dolgokra, amik a háttérben vannak nem figyelünk annyira, hanem mindig várunk valami olyasmire, ami nem biztos hogy be fog következni (esetemben a másik irányból jött az autó és a takarás miatt nem láttam). Aztán addig addig meredünk előre, míg lenyúlják a bringánkat... A bringánk lehet életünk szerelme, a leendő házastársunk, a várva-várt állásunk, akármi ami fontos számunkra ...

Érdekes dolog volt a huszonnegyedikei pásztorjáték a templomban.

Azért volt érdekes, mert életemben előszőr, azóta hogy édesanyám érdemesnek talált arra, hogy én is szerepeljek benne mint pásztor, nem szerepeltem benne. Furcsa volt, de tényleg. Soha nem volt ilyen még. Otthon voltam, amíg a két legkisebb elmentek a főpróbára egy órával korábban, ezelőtt mindig én is elmentem. Ekkor megkérdezte az apa, hogy nem akarok segíteni a díszítésben, hát nem akartam.

Illúziórombolás.

Megint egy sikeres családi karácsonyon vehetett részt a családom az egyik nagyszűlőknél, ismétlem: megint.

Igazából nem is tudom, hogy mit vártam. Mindig jól össze kell veszni, hogy utána lehessen engedni a huszonegyből, ki lehessen békülni az ebéd közben. De most a szokásosnál is egy kicsit durvább volt. Még szerencse hogy a veszekedő felek tudtak időben bocsánatot kérni és megbocsájtani. (ez nekem is nehezen megy)

Nehéz dolog ez a családi-ünnepség témakör, mivel elég személyes, de sebaj. Az egyik üzenetemben azt akartam írni, hogy áldott, békés és veszekedésmentes karácsonyt kívánok neki, de végül mégse került bele az utolsó rész. Valószínűleg így azért jobb.

Ma még volt éjféli mise is. Mint mindig, most is szórakoztató volt a másik oldalról részt venni.

és akkor ezúton kívánok minden idetévelygőnek (azoknak is akik rendszeresen elkövetik ezt a hibát) Áldott, kegyelmekben gazdag karácsonyi ünnepeket!!!

Az eső az, ami mindent elmos.

Nincs több, hó csak latyak, az is szép lassan víztengerré válik. Így van ez az életünkben is. Ha a helyes elveinkből felengedünk egy kicsit is, akkor az egész nagyon könnyen felolvad és undorító, piszkos latyakká lesz.

Utálom az esőt, de csak akkor, ha hó helyett esik.

Azt hiszem, most hogy lenyugodott mindenki, akinek már hétfőn nem kell munkába vagy iskolába indulnia, (nekem sem); tehát már én is írogathatok a blogomba.

Kezdjük a péntekkel mely iskolánk idei utolsó igazi tanítási napja volt.

Nagyon mulatságos dolog történt spanyol órán a csoportunkkal, mivel a kettővel megelőző órán egy rettentően rosszul sikerült 100%-os (elégtelen) dolgozatot írtunk a tanárunk kitalálta, hogy mivel már kb. négy éve nem volt kitakarítva (ez most tényleg pontos adat) hát akkor hogy felmentsük magunkat a rossz jegy alól takarítsuk ki mi. Így is történt. Előkerült egy porszívó, néhány felmosórongy és két seprű is (bár ezekre a porszívó miatt nem volt igazán szükség). Szóval egészen nagy tisztaság maradt utánunk. Nagyon mulatságos volt, szerintem.

Szombaton volt az osztálykarácsony. Elég kellemetlen volt részemről, mivel a hangszerem egyik alkatrésze elgörbült és így nem tudtam vele játszani....      Szerencsére utána elmentem az egyik osztálytársammal egy hangszerjavítóhoz, ő mutatta meg az utat, köszönet érte.

És igen. Elkezdett úgy istenigazából havazni, örvénylettek a hópelyhek és fújt a szél. Jól esett kimenni kétszer is havat lapátolni, miközben a kedvenc rádióállomásom műsorát hallgattam.

Ma pedig elérkezett advent negyedik, mondom negyedik vasárnapja. Ez elég durva, már bocsánat. Egészen egyszerűen elröpült ez a négy hét, számolatlanul, az ünnep hangulata nélkül, legalább a hangulat meg lett volna, de még az sem volt meg, nem is szólva a lelki felkészülésről...

Még szólhatnék arról a könyvről, amit akkor vettem egy ezresért ajándékba pénteken, amikor lekéstem egy vonatot. De csak megemlítem.

El vagyok havazva.

Ma reggel mikor még a reggeli csomagolás közepette voltam, apa szólt hogy szívesen elvisz kocsival, mert éppen akkor indult. A nagykaput én nyitottam már. A hó még javában esett, de a korábban leesett hó is szép réteget képezett a földön. Ekkor - már megint - arra gondoltam hogy ez a nyom maga az életünk.

De pontosan miért is?

Vannak olyanok, akik az életük komolyabb (nem mintha a gyermekkor ne lenne oly fontos, vagy még fontosabb, de ebben a szakaszban már többnyire magunkról kell gondoskodni) szakaszának nyárigumival indulnak neki és olyan nyomot hagynak a világban, ami folyton tele van kaparásnyomokkal, megcsúszásokkal és végül egy árok mélyére, vagy a temetőbe vezetnek.

De vannak olyanok, akik még idejében feltették a téligumit, mert felkészültek a zord időjárásra, és nem érte őket váratlanul a hirtelen jött havazás. Habár az ő nyomukat is tarkíthatják féknyomok, azok mégis a biztonságos felezővonalat nem lépik át.

Most már csak azt kell eldöntenünk, hogy milyen nyomot akarunk hagyni a világban?  Erre akkor is válaszolnunk kell, ha tudjuk hogy valamikor eljön a tavasz és már csak egy-egy komolyabb jégnyom fog megmaradni a tömegek emlékezetében; de mit számítanak a tömegek, ha annak, aki mellettünk ült még sokáig eszébe fog jutni, hogy télvíz idején nyárigumival indultunk útnak.

Éppen honfoglalózom. Különszoba.

Elkezd a két másik fél beszélgetni

-szerelmes vagy még belém?

-igen

-pedig nem is ismersz

-attól még

-van wiwed?

- nincs

- myvip?

-ah

-mi a neved?

és ezek után megadták egymásnak az igazi neveiket....

és én nem bírtam ki...

a kislány 9 éves...

Hohohó!

Akit esetleg érdekel egy újabb összecsapás a múltkori alapján, de részt is szeretne rajta venni, annak itt az info:

2009.12.10-én 20:00 órától a Honfoglaló Arénában ismét megküzd egymással két csapat. A múlt héten már megmérkőztek egymással H1N1 ellen beoltottak és a nem beoltottak. A Honfoglaló Arénáról bővebb információt ITT találsz.

Ahogy ballagtam az utcán arra gondoltam nézelődve, hogy mekkora hasonlóság van aközött, akit szeretünk/akinek szeretnénk elnyerni a törődését, szeretetét és az autók között.

Ez első hallásra hatalmas hülyeségnek hihető, de mindjárt kifejtem hogy mégsem az.

Tehát az autók, ahogy jönnek velünk szembe a sötét úton és fel van kapcsolva a lámpájuk, akkor csak a két izzónak a fényét látjuk, de a járgányt mögötte nem: nem látjuk, hogy milyen a márkája, a színe, ki vezeti, hányan ülnek benne; csak azt látjuk hogy jön felénk, vagy mi megyünk feléje és vonz a fénye, szeretnénk mögé látni, de nem tudunk, mert elvakít.   

Minderre csak akkor kerülhet sor, ha elfordul felőlünk és megmutatja az igazi valóját, az oldalát, ahol sebezhető. Előkerülnek a karcolódások, a lejárt zöldkártya, a vak hátsólámpa és még sok minden más, ami csak a feleszmélő pillogások után válik valósággá.

Ezért érdemes az autót oldalról megközelíteni, ha be akarunk szálni a vezető mellé és nem a szélvédőjén akarunk kikötni, mint egy roncs, ami csak arra jó hogy odébbrúgják.

Mitől vagyunk magyarok? Én személy szerint mitől vagyok magyar?

Ha ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni, akkor nincs értelme kritizálni a többi nemzetiséget, mert akkor azt sem tudom hogy miben különbözök tőlük.

Rosszul vette volna ki magát ha ezen a mai napon nem írok semmit.

Ma reggel éppen roratera igyekeztem, de egy, a központban lévő templomba, hogy időt takarítsak meg. Amikor felszálltam a metrora, csak én voltam úgymond fiatal, mert hatkor még csak felnőttek voltak, aztán nagy meglepetésemre felszállt egy fiatal apa? a kisfiával?, aki úgy négy-öt éves lehetett, nagyon sajnáltam hogy ilyen korán fel kellett kelnie, pedig joga van ahhoz hogy még sokáig szundítson.

Aztán egy másik érdekesség, amit láttam az egy karácsonfa-futár fazon volt. Egy két-három méteres karácsonyfával a vállán vágott át a metró aluljárón, amikor a felszíni lépcsők egyikénél éppen ment lefelé egy figurát majdnem orron vágott és egy másiknak pedig a fa vízszintes teteje alatt kellett továbbhaladnia. Nagyon vicces látvány volt.

Befejezésül pedig egy szösszenet:

Addig vannak titkaid, míg  szerelmes nem leszel.

Ma este nyolckor kezdetét vette egy igen érdekes játék-kísérlet, a Honfoglaló honlapján, az Arénában.

Arról szólt, hogy az 'Aréna' játékterébe bejelentkezett játékosok két tábor közül választhattak: beoltottak és nem beoltottak. A Beoltottak és a Nem beoltottak aránya a legkritikusabb időkben is 1:2 körül mozgott. Nagyon érdekes volt a játékmenet.

Előszőr is az egész feleletválaszolós rendszer kollektíven működött, aminek a részletei megtekinthetőek a fentebb jelzett honlapon. Igazából nem is a működési elv volt számomra érdekes, hanem hogy mennyire számítottak az emberi cselekvések a játék folyamán.

Az elején 190:500 volt a B:nB aránya, az első kettő(három pontig ment a játék) kört meg is nyertük (mert jómagam sem vagyok beoltva). De ezek után fordult a kocka. Az első kettő forduló után lecsappant a nb-k száma 330-ra, de sajnálatos módon ebből mindig akadt kb. 30 ember, akik nem válaszoltak egyszer sem. Ezek elképzelhetőnek tartom, hogy az ellenfél idegenlégiós öngyilkosai voltak. De lehet h nem. A lényeg az, hogy elegendő volt ez a tíz százalék, hogy a legtöbb kérdést elbukjuk. Érdekes volt még az, hogy előbukkantak a területszerzési stratégiák közötti különbségek is. Fontos szerepet játszott az is, hogy a B aránya a nB-éhoz képest sokkal kisebb volt, de annál jobban aktívak voltak minden kérdésnél és így sajnálatos módon megfordították a játék végkimenetelét és így 3:2-es vereséget szenvedett nB csapata.

Amikor ideültem a géphez, tiszta ideg voltam. Megérkezett a kedvenc folyóiratom a postán és most akartam nekilátni, de a szavak összefolytak a szemem előtt és nem bírtam koncentrálni, mert állandóan eszembe jutott.

Érdekes dolog ez a blogolás. Amikor elkezdtem volt pár ötletem, amiket egyből le is írtam, de ezek a gondolatok mindennap ott motoszkáltak az agyamban, de nem mentem tovább, mert mindig ezekkel voltam elfoglalva. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor el kezdtem ezt a blogot és ez leszívta a gondolataimat, mint egy Merengő. És ezek után tovább tudom gondolni a tetteimet, érzéseimet, gondolataimat. Ez olyan, mint amikor nem tudsz megoldani fejben egy példát, de amikor papírt veszel elő és használod is, akkor borzasztóan egyszerű az egész.

Valójában a szerelemről akartam még írni, mert úgy éreztem, hogy erről írnom kell.

Sokszor éreztem úgy, hogy nem tudtam eldönteni h most tényleg szerelmes vagyok, vagy pedig csak én akarom hogy ezt gondoljam, mert az cikis ha még valaki még nem volt az. És ilyenkor értetlenül állok az érzelmeim örvényeinek mély vakságában. Mondhattak előtte bármit a barátaim, megtettem pedig megmondták, csak hogy ilyenkor a megmondás nem sokat ér. És utólag persze látom a hibáimat, amikre külön felhívták a figyelmemet...

Igazából nem is üt el nagyon a témától, hogy mi lesz 2010. április 29-én velem. Érdekes elgondolkodni a jövőn, mert ahogy most belegondolok nem szoktam az ilyesmin filózni, mindig csak valami konkrét dátumon járatom az agyamat és ha bekövetkezett akkor újat keresek. Most döbbentem rá, hogy valójában programról programra élek (szinte).

Tehát következzék a várva várt jóslat:

aminek első verziója realista lesz, tehát ez egy áprilisi csütörtök lesz, mint megnéztem diáknaptáromat, és minthogy csütörtök: elérkezett az idő hogy zenekarra menjek, nem lesz egy nagy dobás, de mint minden egyes alkalommal, egyre jobban fogom tudni lejátszani a szólamomat. Másnap lesz ballagás, a kis hetedikesek feltűzik a nagy és eufórikus, vagy éppen melankólikus hangulatban lévő tizenkettedikesek öltönyének a hajtókájára azt a kis virágot, amit egyszer én is feltüztem évekkel ezelőtt (alig értem fel). És mivel ballagás lesz, ezért az azt megelőző napon fel kell díszíteni a fő-lépcsőházat, elég nagy munka lesz, azt meghiszem. Lehet hogy engem is meg fog csapni a szele a ballagásnak, ami rám is vár, mert ha most gondolok rá inkább elhessegetem, mint egy szemtelen szúnyogot szokás (ugye milyen szép alliteráció?). Másnapra remélhetőleg alig, vagy semmit nem kell tanulni. Ez az órák megtartottságának arányától függni. Viszont a fő kérdésre, hogy én milyen leszek még mindig nem válaszoltam, ezt a hiányosságot azonnyomban pótlom.                  Azt hiszem, hogy a természetem és karakterem nem fog túl sok változáson átesni, de mivel ennek a blognak is, és a változások elindító oka is egyazon tőről fakad, ezért megeshetnek még váratlan, de annál inkább szükséges dolgok is. Remélem, hogy ezáltal olyan dolgoknak is tulajdonában leszek, amikre még csak vágyakozó pillantásokat vethetek.

Sajnálatos módon, mint igen sokszor megesett már velem, nem sikerült megtartanom a kezdő stílust, de ez már csak így marad, és emiatt lehet hogy nem túl adekvát az egész bejegyzés, de ez szerencsére nem egy irodalom-érettségi-fogalmazás, ennek ellenére minőséginek kell lennie....

Esetleg egyeseknek nem tetszik az, hogy mindig ilyen egyszerű címeket adok a bejegyzéseimnek, de ez nem azt jelenti, hogy a világot, ami körülvesz minket ilyen egyszerűen le lehetne írni (ahogy ezt egyes pártok hiszik, de ebbe ne menjünk bele mert én még csak a jéghegy csúcsát látom, meg amennyire egy könnyűbúvár ellát éjnek idején a sápatag holdfényben), csak így jön ki, meg a cím arra jó hogy felkeltsük az érdeklődést...

Szóval ma hajnalban, ami lehet h másnak már reggel, arra ébredtem hogy a Hold süt bele az arcomba, de olyan erősen, ahogy egy rakoncátlankodó ifjú őzbak rázza az ágakat, tehát elég erősen ahhoz h zavarjon. Miután észrevettem nem tudtam visszaaludni, pedig megpróbáltam.

Amikor a Nap mosolyog rám, mint egy gyönyörű nő, akkor nekem is mosolyognom kell és néha tisztelgek neki, mintha a bátyám lenne. De a holdsütés nem gyakorolt rám ilyen hatást, mintha nem az mosolygott volna rám, akitől vártam csak a tükörképe...

Én már tapasztalatból beszélek.

Már mások is megmondták hogy biztosat bizonytalanért elhagyni merész és vakmerő dolog. Ebből következik hogy egy biztos és értékes barátságot tönkretenni, megszakítani, kibelezni a szerelemért, ami kétséges és kétségbeejtő, nem érdemes.

De ezt megtették már sokan. Megkérdőjelezhetnénk ezek után hogy miért érdemes, és hogy mit ne lenne érdemes feláldozni a szerelemért bármit.

Az ilyen gondolatok olyanok, mint egy kétélű kard: megsebezheti azt is aki ellen és mellett forgatják. De a legrosszab hogy azt is megsebzik aki használja...

Ez nem most jutott eszembe, mert már a mai nap során itt kavargott a fejemben.

Egy mondat. Egy gondolat. Egy szó. Ennyi elég ahhoz, hogy elrontsunk mindent, amit addig felépítettünk. Mert a szó veszélyes fegyver, és még veszélyesebb olyan kézben, aki nem tudja megfelelően forgatni.

Vállad akasztófáján lóg a testem, szemed kútjában öngyilkos leszek. A tőr kihull kezemből. Térdre estem eléd. Gyűrött zsebkendőt lengetek. Bőrig vetkőzöm és tovább. Kitárom mag...amat, oly mezítlenül, ahogy anyám megszült. Nincs tőled e világon védelmem, csak ha védtelen vagyok.

/Faludy György/

Újra elérkezett az advent.

Érdekes lenne megvizsgálni, hogy ez kinek mit jelent mostanság. De nem is erről akarok írni, hanem arról hogy már advent harmadik napja van és csak most estére lett adventi koszorú. (Igazából ha bármit ki akarok fejteni komolyabban, akkor újra meg újra elárulok valamit magamról, de vmit vmiért) Szóval ma estére elkészült az adventi koszorú. Nagyon szép lett.

Voltam roraten is.

Ha valaki csak ezt az utolsó mondatot olvassa el, akkor azt hihetné hogy egy buzgó katolikus feljegyzéseit olvassa, amit a szentté avatási eljárásának a megkönnyítésére írt. Ha meg nem, akkor bocs.

Én már  csak ilyen vagyok. Megmondom a véleményemet, de azt aztán igazán és utána meg gyorsan hozzáteszem, hogy ez az én véleményem, meg h bocsánat... mintha udvarias lennék, meg h ne tiporjam a személyiségi jogait...

Mókás dolog ez az internet.

Most bizony megkérdezhetné a kedves olvasó, hogy miért éppen mókás és miért nem, mondjuk komoly, vagy érthetetlen.

Erre most válaszolok. Amiközben ezt a bejegyzést közzéteszem, a közös laptopot használom, aminek van vezetéknélküli-hálózat adóvevője. És ahhoz hogy elérhető legyen a net egy kis asztalkára tettem a gépet, és addig tologatom ide-oda, amíg nem lesz elérhető a kívánt hálózat.     Ja, és asszem ez nem szép dolog...

Jó lenne szeretni és szeretve lenni.

Ebben áll az élet.

Mindenki erre vágyik, akár kimondja akár nem... Mindenkinek szüksége van arra hogy megsimogassák, akármilyen téren, legyen az fizikai vagy verbális simogatás. Ezt senki sem tagadhatja, csak ha teljesen megzakkant.

Ha valami, akkor a ki nem mondott szavak, az elhalgatott érzések és az el nem hangzott párbeszédek azok, amik szétmarják az embert belülről, mint valami sav.

Üdv Senki!

(Ezt a megszólítást azért használom, mert egyelőre nem kívánok senkinek hírt adni a blogom létezéséről...      aztán majd meglássuk...)

Ez az első bejegyzés úgy hogy egy kis magyarázkodással kezdem. Először is apró cseprő dolgoktól kezdve egészen nagy kompozíciókat tervezek megjeleníteni. Az indítékokat egyelőre, mint még sok mindent, még nem írom le...