Elképesztő

2010.05.19. 18:46

Mint mindig, most sem tudom, hogy hol kezdjem. Majd kitalálom.

 

Valamikor az elmúlt hetek egyik csutkára kihúzatott napján este, amikor már tényleg sötét volt, jöttem hazafelé a buszon. Legelőre ültem [ahová a teheneknek kell], ahol az ülések előtt egy üveglap lapul. Jó kis visszapillantó tükör. Ezt ki is használtam. Mögöttem egy ifjú leányzó ült [sose tudom, hogy mit írjak helyette; a csaj olyan megalázó és nem is adja vissza a szépséget, ahogy a lány sem]. Szép volt, de nem annyira az én stílusomban. És akkor ugrott be, hogy az emberek igazi valója csak sötét háttér előtt [van egy ilyen könyv is Ian Bankstől, csak elképesztően nem erről szól] nyilvánul meg, mert amikor a sötét-kanyarban caplatott előre a busz igen meglepő sebességgel [ami olyannyira jellemző a kései járatokra], akkor tudtam igazándiból szemügyre venni őt; ellenben, amikor kivilágított szakaszon suhantunk, akkor szinte semmit nem láttam belőle. De így is csak a külsejét láttam. Meg hogy le volt törve, egy kicsit, de lehet, hogy csak fáradt volt.

 

*

 

Ma volt szaxofon vizsgám. Szerintem jól sikerült. Főleg a zongorakíséretes darab, egy Bach Siciliano. Először éreztem, hogy elragad a zene és valami olyat tudok átadni a hallgatóságnak [tanároknak], ami tényleg jó. Nekem nagyon bejött a mű. Talán mert tökéletesen illett a mostani hangulatvilágomhoz.

 

*

 

Most igazából azon filózom, hogy leírjam e vagy sem. Nem tudom. Találkozás. Legyen ennyi elég. És az ehhez tartozó bonyodalmak. Régiek és újak. Sértettség, fagyott levegő, ami néha felengedni látszott, de csak csalóka tréfa volt. Gondviselés.

 

*

 

Voltam egy gitáros misén. Jó volt. A szentmisén elhangzott prédikációból [van, akinél már itt a vég, itt akad ki a mutató, itt történik valami negatív] annyi maradt meg, hogy akinek problémái vannak egy közösségben; állandóan elégedetlen a vezetéssel, a tagokkal, annak nagy valószínűséggel saját magával is nehézségei vannak. Belső harmónia, ami belőlem hiányzik. Chaos. Ez van a matek házi füzetem elejére fekete alkoholos filccel felfirkantva. Logikus. Önmagam, mások, Isten [vagy valaki, akit annak hiszel] háromszög. Egy helyen gond, mindenhol gond. Dinamikus egyensúly[i állapot].

 

*

 

A lenti gép egy nagy szar [heap of junk]. De tényleg. És kiakaszt, felforr tőle az agyvizem. Nem elég, hogy lassú, lassan hozza be a netet [az az egyetlen dolog (szinte), amire használom], de még a szüleim beszólnak, hogy nevel. Ja, szenzitizáció [bocs, csak most nagyon benne vagyok a bioszban, mivel ma reggel írtam idegrendszer javítót, aminek ötösnek kell lennie, meg amúgy is ez az egyetlen tantárgy, aminek a füzetét előveszem néha, csak úgy, tanulás céljából, mert érdekel] minél lassabb és ez minél gyorsabban nyilvánul meg, annál idegesebb leszek. És hogy itt a fenti gépen nincs net, agybajt kapok. Nem tudok rendesen chatelni, netezni, mert ott liheg az egész pereputty a nyakamban. Utálom. Na jó, ezt nem gondoltam teljesen komolyan, igazából azokat a helyzeteket utálom.

 

Azt hiszem, hogy most zajlik a kamaszkorom, a lázadás. Mert eddig semmi ilyen kaliberű problémám nem volt. Kicsit megkésve, de törve nem.

 

*

 

Most még leírhatnám, hogy az osztályfőnökünk eltolta. Csíksomlyó helyett Veszprém. Valamit valamiért [szar helyen hihetetlen hülyeség hablatyolása, büntetendő]. És le is írom. Elképesztő. Mégis mit gondolt? Majd két nappal az indulás előtt milyen áron fog buszt és szállást kapni? Azt hitte, hogy majd szépen olcsón kiadják nekünk, mert ide és ide járunk; a frászt, annyit kérnek, amennyit nem szégyellnek. A szervezés diadala. Nem baj, remélem ez is jó lesz [amúgy meg, most ahogy ezen sorokat írom, rájöttem hogy mérges vagyok rá emiatt az egész lehetetlenül ergya >éljen Babi néni (te jó ég! Hová keveredtem?!)< helyzet miatt, ami szerintem könnyedén elkerülhető lett volna.

 

*

 

Amikor könyveket olvasok, mindig jó érzéssel tölt el, amikor megjelennek a címnek a szavai, valamilyen teljesen más, általam nem is sejtett textualitásban.

 

*

 

A hisztiszünet nem viccből volt. Komolyan fontos nekem, hogy írjatok.  Voltak, akik reagáltak [Hg, Tintaszív], de voltak, akik nem; ja és nem akartam neveket mondani, meg lehet, hogy ők nem is ezen okokból kifolyólag alkottak valami szösszenetet, helyzetjelentést.

11

2010.05.13. 17:57

Eddig bírtam.

11 nap.

Jó szám, szeretem, kötődöm hozzá.

És aki nem ír... [hiányérzet]

Kulcsok

2010.05.13. 17:53

Pfff. Levegő ki. Gondolatok ki. Ki. Ki vagyok?

 

 Nos, igazából nem önmeghatározásom rejtelmeivel akarok én itt bárkit is untatni, hanem más dolgokkal. Ott jön egy hullám, rajta a hullám. Akár így is lehetne.

 Nem tudom, hogy ki látta vagy ismeri a Kékszakállú herceg vára c. operát, de mi énekórán megnéztük, két részben. Az első órán nagyon untam, és el is aludtam rajta. De másodjára már az énektanár kommentárjai felkeltették a figyelmemet. Az opera kétszereplős, minimál alkotás. Judit, aki valamiért szereti [talán nem is őt, csak a titkait] a kékszakállú herceget, bebocsájtást nyer a várba, ahol a bent lévő ajtóknak a kulcsát kunyerálja állandóan Kékszakállútól. Miután a férfi lélek egy-egy tulajdonságát jelképező hatból hét ajtó mindegyikét sikerül kinyitnia a hetedikben lévő régi asszonyokat őrző ajtó mögé kerül ő is. Ennyit erről. De mégis, milyen igaza van. Minden titkunkat megismerik, de ezzel vége is a varázsnak. Nincs tovább. Mint a mesehős, akinek minden piti titkát meg akarta ismerni a kisgyermek és utána már nem tudta úgy csodálni, ahogy azelőtt. Megtört a varázs.

 Azt hiszem most én is így vagyok. Leírtam egy lánynak, hogy mi az, amit a szemembe nézve láthat és, hogy mitől van ilyen ótvar kedvem, meg hasonlókat. Leírtam mindent, ami bennem torlódott. De ezzel kiüresedtem. Majd’ teljesen. Nem érdekel, hogy mi van vele, és ha most dumálnom kellene vele, azt hiszem, nem sok mindenről tudnánk beszélgetni, legalábbis én nem tudnék semmivel sem nyitni. És ettől nincs valami rózsás kedvem. Nem értem magamat. Pár nappal ezelőtt azon gyötrődtem, hogy nehogy ugyanazt az oltári nagy baromságot kövessem el, mint egy fél esztendeje, hogy elveszítsek egy barátot, egy barátot, aki annak jó és ha másnak szeretném megtörne a varázsa. Majd az inger gazdag környezet utáni állapot bekövetkezik, akkor majd nyilatkozom. Vagy nem.

Füzetem hű mása

2010.05.13. 17:53

Füzetem hű mása csak akkor lehetne mindez, ha beszkennelném, de nem fogom. Elég legyen annyi, hogy az unalom négy, Dávidcsillag-tanulmány tökéletesítésére vitt rá, ami a füzetem tetején leledzenek.

 

 

[sokáig tartott, mire megleltem a megfelelő betűtípust, de elég jól imitálja a kézírásomat]

 

Asztalláb melletti galacsin

Mellette katedrán [tovább nem jutottam, mert más vonzott]

 

Szürke csend. Vagyis mégsem. Az ablakon keresztül beáramlik a szürke zaj és a szürke fény, merthogy délután van, nem kéne itt lennem, felbukkanó kalandor. Ezt meg is mondták. Megvolt az előjáték, már indulnom kéne, de maradtam. Valaki a katedra előtt [azt hiszem az illető kicsit megorrolt rám, amikor elolvasta, de akkor nem gondoltam, hogy a padtársamon kívül bárki másnak megmutatom egyáltalán] fennhangon hadar valami pincér történeteiről. Alig lehet érteni, amit mond, azt hiszem, hogy az egész könyvet fel akarja olvasni, ha lenne rá idő. De szerencsére nincs. Másik két ember küzd az álmosság katonáival, hogy fejük nehogy lekókadjon ebben a szóözönben, ami minduntalan lenyomná azt. Még küzdenek, de valami mással is foglalkoznak. Én például írok, másvalaki a gépén pötyög, de nem látni, mivel az háttal van nekünk [ egy laptopnak van háta?]. Néha elmosolyodunk, néha felröhhenek. De csak néha, mivel a szavak tavából csak ritkán merül fel egy(-egy) egzotikus és majd’ pikáns állat. De azért jó. Valaki, aki már valaki, mivel már esett róla szó, a körmét babrálja és maga elé mered. Valami kalózokról van szó, meg pápákról, meg vizekről, meg ezek veszélyeiről. ?ár nem hiszem, hogy sokáig bírjuk, senki talán csak a felolvasó. Mikor új részbe kezdene, ránéz az órájára, mi meg a falióra helyére, merthogy az már nem volt ott. Elrohant. Jobb dolga akadt, mi meg itt ragadtunk az időtlenségben. Szerencse. Nekem van órám, de csak kariés de nem fali. Azért ez még mindig kényelmesebb. És ekkor csoda történt. Valaki megpróbált berontani. Majdnem sikerült neki, de ekkor realizálta, hogy mi a helyzet és így bebocsáttatást nyert. Egy követőm. Bár csak ideiglenes átutazó hazánkon. Permanencia. Majd megszakad(t).

[határmódosítás: nem tetszett a betűtípus, hát megváltoztattam…]

 

 

 

 

Silencio

2010.05.02. 22:52

Elcsendesedtetek.

2010.04.12.

2010.04.12.

2010.04.07.

2010.04.20.

[azt akartam még írni, hogy "Ti se, én se.", de nem tudom betartanám-e a nagy várakozások közepette]

The Alchemist

2010.05.01. 23:21

Ma részt vettem életem első saját magam számára szervezett [igazából már régebb óta terveztem, de csak tegnap mondtam ki, hogy meg is fogom csinálni] bicaj túrámon.

 

Érdekes volt. Majd’ végig zenét hallgattam [nehogy már megrohanjanak a gondolataim (de így is sikerült nekik)], de így is láttam [mi köze van a hallásnak és a látásnak egymáshoz? Tudd meg, hogy igen is sok] egy őzgidát és egy rókát átsuhanni kecsesen/vad gyorsasággal az előttem elterülő út-szeleten. Szépek és elegánsak voltak. De tényleg. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ezen az útvonalon [legalábbis egy részén] már jártam másokkal együtt, ha nem is biciklivel, hanem gyalog. Így legalább nem kellett térképet vinnem [jaj de jól hangzik, igazából otthon hagytam az útvonal leírást és ezért nem teljesen arra mentem, mint előzőleg]. Mivel megpróbáltam megkeresni azt az utat [sikertelenül], amit a korábbi alkalom során nem sikerült megtalálnunk és emiatt tettünk egy nagyobbfajta kerülővel összekötött bozótoson való átvágást is, ezért később [jó ötven méter szint dzsumbujon való átkelés után] át kellett vágnom az erdőn. Ennek köszönhetően, amikor rákerültem arra az útra, na persze nem ott, ahol kellett volna, hanem sokkal később, akkor tök jó érzés kerített hatalmába, az hogy megérkeztem. Hozzá kell tennem még, hogy a hazafelé út egy kínszenvedés volt a kegyetlen szembeszél [nem kell a kifogás, hogy visszafelé miért voltál lassabb], de így is kifejezetten jó volt, én élveztem [miért? Még ki élvezhette volna még rajtad kívül?], főleg a lejtőn [ami az emelkedők legnagyobb ajándékai] való száguldást, meg hogy lehagytam egy biciklis-kettőst, akiket az odafele úton is lehagytam, mivel mindkét alkalommal megálltak inni. [miért nem mesélsz arról a fazonról (nagyon ász biciklije volt, csatos pedállal -> dupla hajtóerő), akivel egy ideig „versenyeztél”, majd kijelentve, hogy jól nyomod, otthagyott (elég sokáig láttam még), hmm?]. Elfáradtam, de tényleg.

 

*

 

Elolvastam egy könyvet (Paulo Coelho: The Alchemist) [több másikkal egyetemben, de most nem ez a lényeg], ami nagyon megérintett. Ennek örömére írtam egy másik dokumentumot a könyvről, de amikor a jó részeket kezdtem kigyűjteni [19], akkor rájöttem, hogy ömlesztve leadni őket nem lenne semmi értelme, mert egyszer [vagy max. kétszer] elolvassák, aztán senki nem fog rájuk emlékezni, ezért úgy döntöttem, hogy adagolni fogom [mint egy jó díler, nem kell röhögni], lépésről lépésre.

 

[tyű, most, hogy bemásoltam az eredeti szöveget, jöttem rá, hogy Times New Roman betűtípussal írtam, botrány, így hát átváltom Palatinora]

 

Elsőként a sztoriról:

Santiago [aki egyébként végig ’the boy’ címen fut] egy pásztorfiú Spanyolországban.

Szereti a juhait és azok is őt. De egyszer álmodik a piramisokról és valami kincsről. Először nem akar sehova menni, hanem a saját kis életénél akar maradni, de a biztonság kedvéért megkérdez egy jósnőt, aki azt tanácsolja neki, hogy menjen el Egyiptomba, de a tanácsáért a kincs tizedét kéri, ha megtalálja a fiú, amit keres. Még egy másik személyt is megkérdez, hogy mit kezdjen az álmával, de csak ugyanazt kapja válaszul, és a fizetség is ugyanannyi a tanácsért. Andalúziába tart, ahol a bárányait akarja megnyíratni, ahogy évente egyszer szokta. Itt találkozik a kereskedő lányán kívül egy ősi királlyal, Melkizedekkel [aki nagyon sajnálta, hogy nem árulta el a nevét a fiúnak, hogy az majd mesélhessen róla], aki mesél neki az emberek végzetéről és az álmaikról. Ennek hatására indul el a fiú Egyiptomba. Eladja nyáját és a pénz egy részéből átkel a Gibraltári szoroson, át Afrikába. Úgy tervezi, hogy a pénzéből eljuthat Egyiptomba, de tévednie kell. Átveri egy kisstílű tolvaj és minden pénze odaveszik. Már vissza se tud utazni Európába…

 

Ez persze csak egy váz, és az érdekes és komoly dolgok csak innen indulnak, de nem árulom el, hogy mi történik, inkább olvassátok el a könyvet [eredetiben, mert úgy jó, menő és tényleg jó nyelvgyakorlás és nem nehéz (lásd: még én is el tudtam olvasni)]

 

[1] When someone sees the same people every day, as had happened with him at the seminary, they wind up becoming a part of that person’s life. And they want the person to change. If someone isn’t what others want them to be, the others become angry. Everyone seems to have a clear idea of how other people should lead their lives, but none about his or her own.” /The boy/

 

[Ha valakinek gondja akad a szöveggel, akkor írjon (ezért számoztam be, persze ennek akkor lenne több értelme, ha ömlesztve nyomtam volna be az összest) szívesen lefordítom, de szerintem annak, aki egy kicsit is tud angolul egy kis szótárazással nem jelenthet problémát. (ezek után ne is várd, hogy bárki, bármit is kérdezni fog, ezt te is tapasztalatból tudod, barom/[(2.) legújabb Bëlga szerint] dilettáns (omg ez meg minek hallgat ilyet? Azért, mert jó)]

 

*

 

Most igazából azon agyalok, hogy leírjam-e a dilettáns viselkedésemet, amit az egyik ballagáson tanúsítottam. Hát azt hiszem, hogy leírom. Na jó, mégse, mert gáz. Odamentem az egyik ismerős lány [leányzót akartam írni] közelébe a műsor után és megvártam, míg szemének pillantásával megajándékoz engem és utána odajön hozzám. Mindez meg is történt, csak az egészben annyi volt a kellemetlen [szerintem mindkettőnknek, de hát (szerencsére, vagy nem szerencsére) csak magamról tudok nyilatkozni], hogy ott volt még egy srác is. Naná. A fiúja (annyira ergyák, bitangok, gyatrák a magyar nyelvben a nő és férfi kapcsolatát leíró szavak). A leányzóval kb. csak évente egyszer-kétszer szoktam találkozni, de akkor mindig táncoltunk. Ez persze nem jelent [túl] sokat. És tudtam is, hogy nem lesz belőle semmi. De mégis, szar dolog ráébredni, hogy az élet a mi hatalmas egónk nélkül is halad a maga pályáján. [A Benjamin Button filmben is volt egy ilyen rész]. Természetesen nem várhatom el senkitől, hogy addig tartsa fenn magát nekem [nevetséges, de jó lenne], amíg meg nem találom a nekem való lányt. Így leírva tényleg gáz, de jó szembenézni a tényekkel. Fuck. [jó kis befejezés]

Ballagás

2010.05.01. 23:20

Hát jó. Akkor a ballagásokról.

 

Mivel a pénteki napon több ballagáson voltam, szám szerint hármon, ezért azt hiszem, hogy [nagyrészt] megalapozott következtetéseket vonhatok le.

Az első [minden nagyképűségemet félretéve is], hogy a legjobb ballagás a mi sulinkban volt [a háromból, amin voltam; ha pedig a nagy átlagot kellene titulálnom, (akkor nem mondanék semmit, de ha mégis akkor néhány a mi sulinkhoz hasonlót mondanék)]. Ezt azért merem kijelenteni, mert nálunk tényleg mindenki énekelt [a többség egész jól + a folyosókon is]. Nekem ez fontos, mert az egyik helyen, ahol két külön teremben volt a ballagás ünnepséges-beszédes-díjátadós része, ott abban a teremben ahol én voltam [ami nem a főterem volt] ott az emberek nem énekelték tisztességesen sem a Himnuszt, sem a Szózatot. Persze lehet, hogy az embereknek nem volt kedvük egy kivetítő [élő adás…] felé fordított arccal énekelni, de én azért megtettem [fényezés, pipa]. Aztán a mi igazgatónk, akire emiatt nagyon büszke vagyok, minden évben előrukkol egy, számomra zseniális ballagási beszéddel. Ennek az a különlegessége, hogy mindig valamilyen őáltala megírt történetet/ komoly mondanivalóval rendelkező tanmesét mond el. [Amikor először hallottam, akkor az ünnepély után odamentem hozzá és megkérdeztem, hogy ezt meg ki írta, mert nagyon tetszett. Erre azt mondta, hogy majd kiderül a következő évi évkönyvből. Persze korábban megtudtam, szégyenszemre, hogy ő maga írta az egészet.]. Most is így volt. Aztán a mi osztályunkból mondta az egyik diák a ballagók búcsúztató szövegét. Szerintem oltári vicces volt és egyáltalán nem volt sem unalmas, sem elcsépelt [talán az új téma tette (azt meg, hogy az egész osztálynak meg kellett írnia és abból válogatták össze a részeket, azt azért nincs képem leírni, mivel hiányzásom és ebből eredő hanyagságom miatt én nem írtam meg]. Meg azt is meg kell említenem, hogy nálunk külön volt egy ballagás, amin csak a diákok vettek részt [ezen adtuk mi a beszédet meg az embert és ez jó, mivel a poénokra lehet építeni nem úgy mint a másikon] meg egy amin a szülők és rokonok, meg a barátok. Szerintem ez jó ötlet és megvalósítás.

 Jó, elismerem, hogy voltak azért pozitívumok is [azért nem annyira sok]. Például az egyik [és egyben utolsó is] ballagás a sötétedés beállta [lehet h csak a sötét tud beállni és a sötétedés nem, nem tudom, de a ’ sötétedés ’ szó jobban tetszett]  után kezdődött csak. És így a ballagók, amikor kivonultak az udvarra, ahol az iskola remek adottságai közé tartozó domboldalba süllyesztett padokra ültek le, akkor a sorfalat álló diákok fáklyákkal tisztelegtek előttük. A műsor legvégén pedig egy lenyűgöző koreográfiájú műsort adtak elő, ami abból állt, hogy a repülőgépek fel-le szállását irányító [legalábbis a filmekben úgy mutatták, úgyhogy biztos úgy is van] szolgáló fogantyús lámpákhoz hasonlatos fényforrásokkal teljes sötétségben lejtették csodaszép táncukat.

 Az első helyen [aminek köszönhetően az első órám kivételével nem voltam tanórán (micsoda hülyeség, ballagás napján tanítás… bezzeg abban a suliban  >had örüljön a hg.: az Apiban< #ezt lehet h nem kellett volna#)] [jó ez a torlódás, mi?] felsorolták mind azokat, akik valamilyen tárgyban kiemelkedőt alkottak, vagy elismerésre méltó eredményt értek el. Ez nálunk, majd az évzárón lesz… Ugyanide, csak az egyensúly miatt, a kivetített mozgóképen lehetett látni, hogy ki mit csinál, hát mit ne mondjak elég fegyelmezetlenek voltak [én is biztos, hogy pofáztam volna életem utolsó tanítás/iskolában eltöltött napom vége felé]. Hja és mindenhová: azok a extravagáns lufik… pfff. Hello Kitty-s, ha nekem valaki ilyet vett volna biztos, hogy vagy kidurrantottam volna, vagy véletlenül elengedtem volna fel a légbe…

 

Amúgy idefűzve a saját gondolataimat [mér ez eddig mi volt?], tényleg érdekes dolog lehet ballagni. Csak egy rész az életükből ért véget, semmi több, a tanulásnak legalábbis a legtöbb/jobb esetben sem. Ezek után még jön az egyetem/valamilyen más féle képzés, ahol még bőven kell tanulniuk [csak azért ez az alak, mert a rohadt word kihúzta a tanulniok-ot]. Totális megilletődöttség, szerintem ez jellemezheti ezt az állapotot a legjobban. Mostani állapotomban, akármilyen furcsán hangzik is, nem szeretnék elballagni, s majd utána érettségizni [de az érettségi a (leg)kisebb baj]. A nagyobbik a biztonságérzet tovasuhanó árnya. Néha/mindig egyszerűbb, ha valaki megmondja, hogy mit kell(ene) csinálnod. És ennek nagyjából vége.

 Egyik ismerősöm, aki ott volt az egyik ballagáson, megkérdezte viccesen rámutatva a menő fekete nyakkendőmre, hogy mit gyászolok. Erre azt válaszoltam, hogy a ballagókra, akiknek ezután el kell hagyniuk a gimnázium nevű játszóteret és le kell érettségizniük, hogy egyáltalán felvegyék őket valahova [főleg, ha nem akárhová akarnak felvételizni]. És tényleg. Nem irigylem őket [na jó, egy egészen picit igen].

 

Szóval nem egyszerű az élet.

 

Hja, majd’ elfeledtem. Nekünk kellett feldíszítenünk az egyik osztály [a mi osztály-betűnknek megfelelőét] tantermét és tablóját is, ami miatt fél hétre kellett bemennünk [általában akörül szoktam elindulni otthonról]. Ez egy csodaszép öt órai kelést eredményezett, amibe még bele kellett hogy férjen a kertünk hátsó részében leledző orgonabokor [lila-fehér, ezt a színkombinációt örömest felhasználtuk a fradista osztályfőnök szíves bosszantására] erőteljes megnyirbálása is. De szerencsére beértem egy húsz perc késéssel, amikor az osztály hatvan százaléka még bent sem tartózkodott az iskola becses és omladozó épületében. Tehát emiatt szerencsére. De ennek ellenére sikeres volt a díszítési akció, és szerintem még esztétikus is lett.

 

[Ez annyira egy egész(en más, mint a többi dolog, amiről akarok írni), hogy külön posztot kezdek.]

 

[bazz, megint Times New Roman, de már az eredetiség kedvéért sem fogom megváltoztatni]

the atre

2010.04.27. 15:35

Nos, mint eddig legtöbbször, azt sem tudom, hogy hol kezdjem. De azért elkezdem.

A legélénkebb élménnyel kezdem [és teszek az időrendre]:
Láttam az Ivanov c. remekművet a Katona József Színházban.
Megrendítő élmény volt. Hogy mégis miért? Azért mert attól függetlenül, hogy a főhős egy harminc esztendő körüli házas férfi volt majdnem teljességgel azonosulni tudtam vele. Nem érti, hogy hol romlott el az élete, miért nem tud mosolyogni a feleségére, miért nem szerelmes már belé, miért unatkozik és ül naphosszat otthon. Nem teljesen azonosak az életkörülményeink, de érzem, hogy akár ide is juthatok. Maga a darab morbid volt. Morbid volt, mert úgy éreztem, hogy sokan nem tudnak mit kezdeni a darabbal még a második felvonásban sem. Az elsőig nem értettem és nem éreztem át a mű mondanivalóját teljesen, de a szünetben néhány ismerősöm, akikkel egyszerre néztem meg a darabot, beszélgettek [pletykálkodtak] arról hogy milyen zavaró volt a jelenlétem a nézőtéren. Hogy beleszóltam, kommentáltam. Totál nem éreztem igaznak és persze csak a korábbi tapasztalataikat gyarapították. Utána elvonultam és hazafelé jövet rájöttem, hogy valamennyire igazuk/a lehetett [megalkuvás], mert itt minden kis megszólalás zavaró lehetett. Ez valahogy a színdarab milyenségéből eredt. Sokan nevettek, amikor én nem és nem értettem, hogy miért [tudtam, hogy vicces a dolog, de abban a helyzetben nem volt az].
Majd elolvasom a darabot, mert amióta vettük Csehovot, azóta ott fekszik az asztalomon egy Csehov kötet [ami az iskola tulajdona ráadásul] és átrágom magamat rajta…
Hazafelé nem volt kedvem utána mosolyogni, bár egyszer kedvem lett volna, mert egy harminc körüli hölgy a buszmegállóban zenét hallgatott és amikor hátrapillantottam láttam, hogy megpördült.
Ehhez a hangulatomhoz legjobban a Linkin Park zenéje illett/illik, mert miközben ezeket a sorokat írom azt hallgatom.

*

Ma megfogadtam, hogy lehetőleg soha többször nem fogok gyorskaját zabálni semelyik tömegközlekedési járművön. Sokkal jobb [már ha jó az, ha ilyet kajálok, de nekem sokszor jólesik meg finom is, szerintem] leülni és helyben fogyasztani. Gáz volt. Kóla az egyik kézben, másikban a zacskó, harmadikban a szendó [nem, nincs három kezem].

*

Mást is láttam még, ami megindított. Nem tudom ki látta már a ’The Courious case of Benjamin Button’ c. filmet de nekem nagyon tetszett. Nem tudom megmondani pontosan, hogy mi volt az, ami a végén eltörte a mécsest nálam, de valószínűleg az egész, az összhatás. Lebilincselt a film.

*

Aztán, szerda s péntek között nem voltam suliban. Csütörtökön, rendrakás közben, találtam egy lapot, amin az az időpont állt, amikor mennem kellett volna orvoshoz. Hétfő (IV. 19.) volt odaírva. Az a nap, amikor már elég szarul voltam a hétvégi megfeszített hangigénybevétel igénylő programok után.

*

Pár napja megérkezett az új útlevelem. Első dolgom volt, hogy megnézzem, milyen lett a kép. Akár azt is mondhatnám, hogy meglepett, de nem. Egy mufurc, összevont szemöldökű, ismerős arcú fazon nézett vissza rám. De azért elég durva volt szembesülni ezzel a képpel. Anyám is megjegyezte, hogy milyen jellegzetes – mármint az utóbbi időben. Azt hiszem, most is így nézhetek. A világ gondja, meg a saját gondolataim súlya.
Apám megkérdezte, hogy mi a baj velem mostanság. Miért vagyok mindig gondterhelt; miért nem tudok örülni a dolgoknak, csak ideig-óráig és még más hasonló kérdések sorjáztak. És nem akartam rájuk válaszolni, csak néztem a papucsom mintázatát. Nem mondtam meg neki, hogy bánt és fáj, hogy nincsen barátnőm [nem biztos, hogy ez zavar mindenképp, lehet hogy csak a magányosság], mert úgy érzem, hogy ezt [már] nem fogom neki elmondani. Sok ismerősömtől hallom [lányok], hogy sok mindent megbeszélnek az édesanyjukkal, de szerintem ez leginkább rájuk jellemző. Mi, férfiak magunkba fordulunk. És ezt nem úgy mondom, mintha ezt tartanám a megfelelőnek csak ez az általános. Sőt szerintem ez egészségtelen is. A problémáimat nem tudom egyedül megoldani, de nem tartok ott – valószínűleg [egyrészt] a társadalmi elvárás beidegződése miatt – hogy megosszam mással [jó, és akkor mi ez a blog? Ez más]. Még fejlődni kell.

*

Aztán voltam [mondtam, hogy sok mindent láttam az elmúlt pár napban] a Szépművészeti Múzeum Degas-tól Picassóig c. kiállításán. Remekművek voltak egytől egyig. A jegyemre felírtam majd’ az összes kép címét, hogy meg tudjam keresni őket és az elemzésüket, mivel csak úgy néztem meg őket, vezetés nélkül. De még az is lehet, hogy még egyszer elmegyek, a keresztapámmal, aki rajz- és művtöri tanár, majd ő lesz a tárlatvezetőm, esetleg.
Amúgy az egyik osztálytársammal néztem meg, meg még két másik taggal. Érdekes nyelvóra volt.

Szóval sűrű volt az elmúlt három napom [mivel már éjfél is elmúlt].


 

re-torzió

2010.04.22. 22:13

Nos. Nos már elég régen írtam, így megint feltorlódtak a gondolataim, de nem gond.

 

Nemrég, amikor a metrón utaztam hazafelé, három – nem túl intellektuális – figura felszállt és egy ideig egészen normálisan viselkedtek amikor is az egyik kivett a zsebéből egy zacskót, amiről első látásra nem lehetett eldönteni, hogy micsoda. De idővel ez is kiderült, amikor az egyik fazon kibontotta és kihullott belőle egy kis valami. Egy óvszer volt. Elkezdtek röhögni, persze én is vidultam. Aztán megpróbálták visszatuszkolni, természetesen sikertelenül. Rajtam fülhallgató volt, de ennek ellenére néhányszor megpróbált az egyikük kommunikációs csatornát nyitni, ami újabb sikertelenséghez vezetett egészen addig, amíg a leszálláshoz készülődvén odajöttek, ahhoz az ajtóhoz, amelyiknél én is álltam. És ott a következő párbeszéd zajlott le:

 Munkásember1(nem társadalomkritika – egyelőre): Te tudod, hogy mi ez? (mármint én)

 Yo: [nem szóltam semmit csak magamban somolyogtam]

 Munkásember2: Hát persze, hogy tudja, miért  ne  tudná hiszen fiatal.

(ezt már csak a realitás miatt írom le) Munkásember3: Ezt a fejre kell húzni és fel kell fújni, amíg elég nagy nem lesz.

 Yo: Főleg, ha faszfej az illető…

[ezen persze jót vidultak, oszt leszálltak]

 

Mindez persze nagyon vicces is lehetne, attól eltekintve, hogy nem teljesen az, főleg az első fele. Nem értem, legalábbis nem tartom teljesen normálisnak azt a logikai bukfencet, amit a fent említett úriember végrehajtott. Miért (kel)lenne automatikusnak (kellene), hogy egy tizenakárhányéves egyénnek mindenképpen fel tudjon ismerni egy óvszert. Most persze azt mondhatjuk [játok/gondolhatjátok], hogy a valóság ez. De szerintem attól még, hogy ez a valóság, attól még torzult valóság.

 

 

Mostanság

2010.04.22. 22:13

[az eredeti bejegyzés IV.21-én készült]

 

Mostanság voltam Bécsben. Meg Melkben. Mindkét helyen egyazon társasággal. Jó volt.

Bécsben a Schönbrunn-i palotát néztük meg, plusz a hozzá tartozó kerteket. A park végén volt egy „kilátó”- szerűség, ami igazából egy domb tetején volt és a belsejében egy kávéház működött és a tetején lévő teraszra fel lehetett menni – jegy ellenében. Az egész város elterült a szemem előtt. Szép volt. Felfelé menet a palota kertjében kellett menni, ami igazából egy hatalmas – tényleg gigantikus – (köz)park volt, tele futkosó edzeni vágyókkal, babakocsit toló anyukákkal, turistákkal, szerelmespárokkal, diákokkal. És ekkor eszembe jutott, hogy ha lenne barátnőm, akkor ide mindenképp elhoznám és az egész parkot keresztül-kasul bebarangolnánk. Mert nem kötelező a kavicsos úton menni, vannak utak, amik az erdős részen vezetnek keresztül, ahol én is mentem. Láttam mókusokat, meg egy kis tavat, ahol egy (vad)kacsa úszkált – így utólag belegondolva valószínűleg a park melletti állatkertből szökhetett ki [rejtély megoldva, pipa], szóval egészen idilli volt.

 

*

 

Most beteg vagyok, nem voltam suliban sem. Csak orvoshoz mentem [a háziorvoshoz, aki nem ért - szerintem - túl sokat az ilyen kaliberű betegségekhez, inkább a tüdőorvosomhoz kellett volna mennem, csak ahhoz túl sokat kellett volna utaznom. That’s life.

 

Aztán a netet, amit csórikáltam lekódolták, ami igencsak nagy kellemetlenséget jelent számomra. Emiatt sokkal kevesebbet netezem. Most sem azon a gépen írok, amin van net, hanem azon, amelyiken eleddig írtam. Kevesebb msn, facebook és más folyamatos figyelmet és napi látogatottságot igénylő játékok. Ezek a következmények.

 

*

 

Valahogy többet álmodom, mármint alvás alatt [mármint amennyire emlékezem] és többre is emlékszem belőlük. Elalvás előtt kikapcsolom a zenét, hogy tisztábban gondolkodhassak. Furcsa. Összeszedem, hogy kik fontosak számomra.

 

Rájöttem, hogy mindenhol van valaki, akire úgy nézhetek, hogy milyen jó lenne, ha…

De tényleg. Minden közösségben. Főleg olyan helyeken, ahová időnként kerülök, de csak laza függésben, kapcsolatban vagyok velük.

 

*

 

Holnap zongoráspróba [de nem én fogok zongorázni]. De suli helyett továbbra is itthon fogok dögleni meg fuldokolni. Damn shit. 

 

Aztán még meg kell írnom egy levelet messzire, magamról, másvalakinek, mindenképpen, mára [kifogytam az ’m’ betűs szavakból]. Hja és kézzel. Ez nem jelent gondot. Szeretek írni. Eddig, ha valami fontosról, akartam írni, akkor feltétlenül lapra írtam és töltőtollal [mint általában]. De ebben is változtam. Volt, hogy már a szagától is undorodtam a golyóstollnak és semmi kedvért nem írtam volna vele, de most már két szótárfüzetembe is azzal írok [igazából az vitt rá erre, hogy a töltőtoll írása elázott egyszer és nem tudtam elolvasni később]. Meg mostanra ugyanúgy le tudom írni a gondolataimat géppel, mint kézzel [hülyeség, mindkettőt kézzel írod, egyiket tollal, másikat gépeled], nem mintha ennek fizikai korlátai lettek volna, mert iskolánk (egyik) alappillére [szerintem] a tízujjas-gépírás, hanem mentális/érzelmi alapjai voltak.

 

Lehetőségek

2010.04.08. 22:05

 Mostanában egy csomót filóztam azon, hogy minden, amit leírok egy nagy halmaz részei. Ez a nagy halmaz az egész emberiség. Ebből jönnek a részhalmazok, amik egyre jobban leszűkítik a találatokat. Mint egy részletes keresés/lekérdezés, ami a megfelelő paramétereket beütve kiadja az élet lekérdezésének eredményeképp a keresett célszemélyt, azaz engem.

 Van egy ehhez hasonló játék. Nem tudom, hogy mennyire ismert, de szerintem nagyon aranyos. Két táblából áll, mivel ketten lehet játszani. Mindegyiken van x darab lehajtható lapocska, amin egy rajzolt személy van, mindegyik egy osztály tagja és az a lényeg, hogy a külső tulajdonságok alapján leszűkítsük a lehetőségeket és kitaláljuk, hogy a másik által húzott kártyán kinek a neve van, természetesen mindkettő játékosnak ki kell találnia párhuzamosan a másikét. Az unokatesóimnál, emlékszem, elég sokat játszottam vele régebben. Még arra is emlékszem, hogy német volt, mivel olyan hülye neveik voltak a diákoknak.

 

*

 

Már nem tudom, hogy mit mondtam és mit nem, mint amikor egyszer kellett szóban vizsgáztatnom egymás után, ugyanabból a témából cirka tíz gyereket és mindegyiknél nagyjából ugyanazokat a kérdéseket tettem fel, változó sorrendben és volt, hogy nem tudtam, hogy kinél melyik kérdést tettem fel és nem is kérdeztem meg, nehogy már hülyének nézzenek.

 Szóval a busz, amivel utazom, napjában kétszer elhalad egy erdőrész mellett, ahol ki vannak vágva a fák, szóval egy elég nagy irtás. És ma vettem észre azokat a zöld foltokat a magányos törzsek között, amik már rég megjelentek a fás részeken. De mennyire jó hogy végre a tar területen is leleddzenek már.

 

*

 

Mindenki azzal jön, így bő egy évvel az ÉRETTSÉGI előtt, hogy tudom-e hogy mi szeretnék lenni, milyen egyetemre fogok jelentkezni meg hasonlók. Elegem van az összes idiótából, beleértve magamat is, amikor felteszik/teszem ezt a debil kérdést.

 

Honnan kellene tudnia egy magam korú egyénnek tudnia már most, hogy mivel szeretne foglalkozni az élete további részében???

 

 Persze, most azt tudom erre mondani, amit a magyar tanárom, hogy manapság már az emberek nem egy életre választanak munkát (legalábbis értelmiségi körökben).

De azért mégis mennyire állat lenne megtalálni azt a munkát, ami kielégíti azt a vágyunkat, hogy az állásunk boldoggá tegyen bennünket és ne kelljen mindig más és más munka után néznünk. Az állandóság.

 

 De még mindig halvány lila gőzöm sincs arról, hogy mi legyek. Persze vannak elképzeléseim hogy mi lehetnék, de nem tudom és nem is fogom megtudni, addig amíg ki nem próbálom, hogy mennyire fog tetszeni az a bizonyos dolog. Mert jelen pillanatban azt szoktam válaszolni mindenkinek a hülye kérdésére, hogy építész- vagy építőmérnök szeretnék lenni (ami csak a rajz alkalmassági függvénye). Ennyi. Erre azt válaszolják, hogy az milyen jó meg minden.

 De felmerült bennem az a kérdés is, hogy mi a fészkes fenének jártam akkor négy esztendőig földrajz szakkörre, ahol rengeteg mindent tanultam meg persze az alapórára. Mert a kedvencem volt a föci. Ami érdekelt belőle, márpedig majd’ minden érdekelt belőle, azt megtanultam. Még az iskola nyíltnapján is szerepeltem, mint hű földrajz-szakkörös, többször is. [újra szűkül a kör, persze most azt gondolhatjátok, hogy paranoiás vagyok, meglehet]. Aztán ott van/volt az infó szakkör, ahol programozni tanultam. És megint az alapóra, amin a legjobbak közé tartoztam. Nagyon bírom az adatbázisokat. Kedvencem volt a 3D-s szerkesztés/rajzolás.

 Mindez akkor jutott eszembe, amikor valaki megkérdezte tőlem, hogy miből fogok előrehozott érettségit tenni. Hát ezekből tehettem volna. Kicsit azért idegesít. Sőt nem is kicsit.

 Most matek-fizika faktokra járogatok. A járogatás/bejárás igazából csak a fizikára igaz, mert a matek jó és izgalmas is. De elgondolkodtam azon, hogy a nyáron megtanulom mindazt, amit a biosz-faktosok tanultak (azt akartam írni, hogy tudnak csak ez nem minden esetben igaz) és szeptembertől felvenném a bioszt…

 

Volna. De nem csak volna, hanem lehetőség [casus potentialis] is egyben, mert még nincs vége. Mármint a szövegnek se és a lehetőségeimnek se.

 

 Általában halálra szoktam magamat olvasni [már ha nem gépezek helyette]. Bírom a magyart (irodalmat főleg). Szívesen mentem volna magyar faktra (meg talán törire is). Amikor kiderült, hogy nem megyek rá a történelemtanár teljesen meglepődött, igazából én is. Igazából, amikor nem jelentkeztem rá, az vezérelt, hogy ezeket meg lehet magunktól is tanulni, míg a matekot (a leg) kevésbé. Meg aztán tanulok még latint. Valaki felvetette, hogy simán mehetnék majd classica filológia szakra… Hát nem hiszem.

 Azért nem, mert az építészetben az vonz, hogy valami maradandót alkothatok, ami (jó esetben) ott marad még pár száz évig. Múlandóság vs. Maradandóság.

 Nem mintha az irodalom terén ne lehetne maradandót alkotni, de egy épületet könnyebb befogadni, mint egy könyvet, különösebb nehézségek nélkül.

 

Szóval ennyit az opciókról.

Vanitatum Vanitas

2010.04.05. 00:14

Akárhogy is halogattam, már nem ment tovább és olyan jó a zongoraszó a fülemben, hogy kedvem lett írni (már ha ez az).

 Kérdezhetnétek, hogy miért ez a cím (de ti nem kérdeztek semmit, de ez nem is baj és nem is elvárás; ez olyan egyoldalú megosztási forrás). Hát azért ez, mert mint egyszer már írtam nagy büszkén vettem egy cipőt, ami nagy rám. Egy számmal, pedig megaszonták, hogy nem kéne, de nekem kellett. Mármint az egómnak, hogy még sincs annyira kicsi lábam. A hiúság. Akárhányszor belenézek a tükörbe sosem jó valami. Hiúságok hiúsága.

 

*

 

 A lányok [éljenek a kirekesztő jelzők] miért beszélnek meg mindent, ha van, a nővérükkel (valamelyikkel)? Én speciel nem sok mindenkivel szoktam megbeszélni, hogy mi történt velem, sőt általában nem szoktam megbeszélni, csak leírom, ha nagyon aggaszt.

 Kíváncsi lennék, hogy ha a nővéremen kívül lenne még lánytesóm, akkor ők is megdumálnának-e együtt mindent. Nem tudom. Pedig annyira szerettem volna egy kishúgocskát, lehet h nem annyira jó ötlet, mint amennyire annak látszik, de akkor is. Lehet, hogy sokkal szelídebb lennék miatta, talán nem.

 

*

 

Ma hajnalban voltam napfelkeltét nézni a Hármashatár-hegyen, annak is a legtetején. Eredetileg el akartam tekerni, de annyira még sem voltam nagylegény és nem is volt oly jó idő. De így is gyönyörű volt. Az ég alján egy vékony csíkban nem voltak felhők és így láthattuk a vöröslő, pironkodó, ébredező Napot. És ekkor még látni lehetett a felhőkkel elfátyolozott Holdat is. Amúgy meg nagyon hideg volt, amire abból is lehetett következtetni, hogy a jobb lábam lábujjai – kívülről befelé – kezdtek szép lassan begörcsölni. Szóval fújt a szél eléggé.

 

*

 

Holnap (? Direkt megnéztem az órámat és lám: már ma az van) Húsvéthétfő van/lesz. Locsolkodás. Érdekes dolog. Egészen pici korom óta mindig voltam locsolkodni. Kezdetben a tesóimmal és édesapámmal együtt autóval, majd később biciklivel majd még később egyedül/barátokkal biciklin a plébániai családközösség leánytagjait locsoltuk végig és utána autóval a rokonokhoz (Bp. és agglomerációja (azt hiszem elég pontos voltam)) mentünk. De most valahogy nem érzek hozzá affinitást. Nem is készültem rá tisztességesen. Változnak az idők, de valószínűbb inkább hogy én öregszem (ez olyan tök jól hangzott).

jó és rossz dolgok

2010.03.28. 15:06

Az utóbbi időben elkezdtem gyűjtögetni, hogy mik azok a dolgok, amik zavarnak és mik, amiket szeretek. Hát íme a [korántsem teljes] lista:

 

Rossz dolgok:

-          nyakamba vagy a fejemre pottyanó esőcseppek, amik galádul az ereszekről hullnak alá az esőzések alatt vagy után [ha utána, az rosszabb]

-          hallani, ahogy valaki mellettem végzi a dolgát a toaletten [éljen a naturalizmus!]

-          ha valaki nem tud valami triviálist

-          ha vki/vmi nem elég gyors

-          futni a busz után

-          ha kimozdul a fülhallgatóm csatlakozója a telefonomból [rohadt SE, hogy nem tud olyan aljzatot csinálni, mint a megszokott]

 

Jó dolgok:

-          nézni oldalra fektetett fejjel, ahogy megszárad a tinta a papíron, amikor írok

-          nézni, hogy a küldött csomagok száma utoléri  a fogadottakét, vagy nem az internetezés alatt

-          amikor kijön a metró a föld alól és belesüt a szemembe a lenyugvó Nap fénye

-          kisbabáknak a tekintetét magamra vonzani [BMV-n], hogy  mindig  visszapillantsanak a szemembe, miután már másfelé néztek

-          az esőcseppek nagyon erősen és gyorsan dobolnak az ablakomon

-          hókristályokat nézegetni a felvonón

-          ha új hajtást hoznak a virágaim

-          a kedvenc magyar rádiómat hallgatni külföldön, magasan a hegyekben

-          sárgarépát pucolni, jó pucoló pengével

-          versenyt futni a busszal, miután leszálltam róla

 

*

 

az utóbbi egy héten szüléim elkobozták a laptopot, úgyhogy csak ezért nem írtam...

más volt a hetem így

Ősz vs. Tavasz

2010.03.18. 23:28

 Múlt hétvégén voltam kirándulni néhány osztálytársammal. Amikor mentünk az erdőben, meg áthaladtunk egy városon tisztára olyan érzésem volt, mintha ősz lett volna, és ez az érzés még most is itt van bennem. Süt a nap, a fák kopaszon merednek mindenfelé, a száraz leveleket sodorja a szél. Érdekes. Néha a közelítő tél is becsekkol egy-két napra vagy, ahogy most, csak egy éjszakára.

[ezt kedden írtam, csak nem volt kedvem felrakni]

 

*

 

 Most pedig, ahogy a népi mondás tartja: Sándor, József, Benedek zsákban hozzák a meleget. Talán ténylegesen itt a tavasz. Én legalább kiélveztem. Ingben mentem zenekarra bicajjal. Ebből természetesen az új az ing, az ingujj. Eddig kellett a sál + kabát…

 

*

 

 Kedden meghosszabbítottam az olvasójegyemet, és tényleg a BKV- bérlet kontójára, szóval nem csak a számat járattam. És kivettem egy könyvet, amit eldugtam. [hördülés] én is utálom, ha egy könyv, ami papíron benn leledzik a könyvespolcok dzsungelében nem található meg, de kellet az a könyv, mert már nagyon vártam. Igazából kettő is volt [a kis hamis + még nagyobb felhördülés], csak az egyiket valaki észrevette ˙(valószínűleg egy kotnyeles könyvtáros (néni/hölgy)) és visszavitte a helyére. Biztos meglepődött, amikor egy történelmi krimit talált a kisgyermekek számár fenntartott mókás/bugyuta (az írók néha túl hülyének néztek engem, amikor ilyet olvastam, úgyhogy gyakran magasról tettem arra, hogy mi való nekem, ami lehet, hogy hiba volt, de sose szerettem, ha hülyének néznek, még akkor is, ha igazuk van.) könyvecskék között. Szívesen megnéztem volna az arckifejezését.

 

*

 

 Olvastam kommentet [különleges képesség], no, nem a sajátomat, mert általában olyasmit szoktam írni, amire nincs válasz. Kijelentő mód, semmi cifra. Elolvasod, megérted, elfelejted, megmosolygod, nem érzed át. Meg aztán most valahogy nincs bölcselkedő hangulatom, bár azért néha…

 Szóval nem hiszem, hogy szeretném [New!], ha valaki olyan olvasná a blogomat, aki rám ismert. Fura helyzet lenne, mert mindig úgy néznék rá, hogy tudja h mit írtam tegnap este a szobám fél-magányában és ezek után nem is biztos, hogy lemerném írni ugyanazon sorokat. Persze ismerős, és most elkezdhetném definiálgatni az ismerős fogalmát, meg a barátét és újra jönnének a kritériumok, amik nem vezetnének sehová. Legfeljebb olyasvalami derülne ki, amit eleddig is tudtam, maximum nem akarok a felszínre hozni, pedig lehet, hogy egy értékes nemesfémmel gazdagodnék. Veszélyesek az aranybányák, és főleg a gyémántbányák, alacsony az átlagéletkor és én már lehet, hogy afölött lennék már…

Száva

2010.03.13. 23:20

Ma megvettem életem első Tisza cipőjét.

 

Elég sokáig, kb. egy óráig tartott mire kiválasztottam, de telefonos segítség kellett hozzá. Elképesztő, hogy mik befolyásolják az embert ilyenkor. Vegyük például az ismerőseimet, kinek milyen van. Az egyik, amelyik nagyon tetszett, pont olyan volt, mint az egyik barátomnak, akivel vmikor volt rózsásam kapcsolatunk is, de ha ne adj isten! újra összefutottam volna vele, akkor biztos azt gondolná, hogy nem tudok rajta túllépni;  és mennyire igaza lenne, mert fizikai képtelenség lenne… J

Aztán ott a kérdés, hogy a fűzős vagy a tépőzáras. Árban is van a kettő között különbség, így ez is számított, mivel szüleim már így is horribilisnek ítélték az összeget (mert hát ismét nem önerőből vettem [még most is hiányozna a fele]), meg úgy is alacsony a rüsztöm így kötős lesz, hogy legyen mibe bele… és ne a beton legyen az.

Meg a sok dizájnszín. Botrány. A bőség zavara, amiben még az eladó sem tud segíteni. Szar [durva, obszcén vagy bántó szó] ügy. De a telefonos segítség hasznos volt, mert hát szakértőket kértem fel.

 

Azt hiszem ez a cipő nem csak egy cipő, hanem egyben egy státuszszimbólum is. Nem egy Saab vagy egy Mercedes, hanem Tisza. Mindenki látja majd rajtad, hogy ki vagy, vagy kinek akarsz látszódni. Az én baráti köreimben (hah, baráti…) fontos dolog ez a márka és erre azt mondhatnátok, hogy sznobok, de nem azok, csak egy kicsit. Meglepően felemelő érzés volt kiperkálni azt az egy papír fecniből álló összeget az eladó srácnak és utána egy Tisza szatyorral kibandukolni a plázából.

 

Mert megérdemlem (na de mégis mivel érdemeltem ki?)

Eastpak

2010.03.09. 23:07

Összejöttek a dolgok, de nem a pozitív értelemben. Sajna. Elhihetitek, én sajnálom a legjobban.

 Ad1 és legfontosabb: az Eastpak övtáskám pántja az elszakadás legeslegszélén áll így el kellet, hogy vigyem egy olyan helyre, ahol orvosolni tudják ezt a problémát. A legrosszabb az egészben az, hogy akármilyen mély is a nadrágzsebem nem fér bele mindaz, ami eddig az övtáskám mélyén rejtőzött (egy remekül forgó Rubik-kocka, bicska [Polyák], egy Sunyi Ericsson mobil [majdnem itthon hagytam a reggeli induláskor]+ a hozzátartozó füles [leesett az egyikről a kis fülgumi], egy 1 gigás Pen drive, az igazolványtartóm [teljesen itthon hagytam]). Szóval elég sok minden. És mindez egy szarul megvarrt pánt miatt. A fene essen belé (na jó, inkább mégse).

 Ad2. Ma járt le az egy éve, bizonyos okokból újrahosszabbított, olvasójegyem, ami fontosabb, mint a BKV-bérletem. Botrány, beengedni még beengedtek, de könyvet, azt már nem hozhattam ki. És így nem is tudom meghosszabbítani a nálam lévő könyv-hegyeket. Katasztrófa! De most komolyan.

 Ad3. Visszasüllyedtem a nem-tanulás feneketlen gödrében leledző mocsár jelentős részéig. Szánalom, így hát szánjatok meg.

 

*

 

Megnéztem az Egek ura című remekművet. Sajnálatos módon magamra ismertem a főszereplőben, de talán a jó filmek attól jók, hogy tudunk azonosulni az általuk megalkotott szereplőkkel, akkor is, ha azok részint negatívak.

Nincsenek barátaim, mert mit is takar nálam a barát szó? Hát lássuk a medvét (igazából ezt nem most akartam leírni, de hagyjuk, had hömpölyögjön az ár!):

-          bármit elmondhatok neki, akkor is, ha tudom, hogy ha nem ő lenne, aki, akkor kiröhögne, oly simán, mint az olajozott villám

-          előbb szólok neki arról, hogy mikor történt velem valami rossz, mint az anyámnak (ez azért nem jó, mert én ritkán szólok az édesanyámnak, ha gondom van, de barátnőt meg nem akartam írni, mert akkor már az is lehetne [főleg ha ellenkező nemű, bár mostanra ez sem kötelező, csak normális, szerintem])

-          át tudja lépni a védműveket, a jégpáncélt, ami(ke)t emeltem magam és a társadalom többi tagja közé; vagy ha nem tudja átugrani azokat, akkor ki tudja nyitni a kapukat

-          bármikor ráírhatok, felhívhatom

 

… az ár csermellyé szelídült, mi újra remélhet egy nagyobb folyót a távoli síkságon, amivel egyesülhet…

 

Bah! Baromság, ezekből a szempontokból is látszik, hogy nem (csak) barát kellene nekem, hanem egy ’media naranja’, egy társ, olyan életemvégéigelkísérős.

Hóvirágok

2010.03.08. 23:53

Én szóltam szegény hóvirágoknak, hogy még nincs itt a tavasz és hiába kacérkodnak a napsugárral, meg fognak fagyni, mert a télnek még nincs vége. Nem hittek nekem.

Az első adandó alkalommal kidugták kis fehér sipkájukat és vígan pletykálkodtak fűvel-fával. Kár, nagy kár, mert most a fagytól kábultan buknak a kemény földre.

 

A gondolataim is így jártak. Elvesztek a számok mezeje fölött, pedig egész úton hazafelé azon őrizkedtem, hogy el ne szálljanak, mint egy károgó varjúraj, amit felriasztott egy óvatlan kisgyermek.

 

Pedig gondoltam egy itallal, aminek a tetejébe kis szövegcsék vannak belenyomva, amit először egy barátom mutatott meg. Aztán még eszembe volt, hogy bármit, amit írok, a megfelelő személy elolvasná, akkor bizonyosan magára ismerne (és persze rám is) és így lelepleződne a fércműhelyem. Kellemetlen lenne, bár ha belegondolok ez nem is annyira biztos. Talán jobban megismerne és megértene egyet, s mást az életemből és nem tenne piszkálódó megjegyzéseket rám. Érdekes lehet, de azért mégse szeretném e kétes érzelmű esemény bekövetkeztét.

 

Kíváncsi lennék arra, hogy azokat, akik rss-feedre tettek azoknak a látogatását kijelzi e az áldatlan és sokat szapult statisztika; hogy ki tartozik abba a két százalékba, akik 1366*768-as felbontású képernyőt használnak. Önellentmondás (mi? – korábbi kijelentéssel szemben – sebaj!).

Morzsák

2010.03.05. 21:26

Nem is tudom, hogy mit írjak.

Az elmúlt napokban mindig felidéztem, hogy mi minden történt velem, ami érdekes lehet. De nem tudom, hogy milyen fogadó bizottságba ütköznek, ha kirobbannak elmém kapuján. Mert megfogalmazhatnám mindazon kritikákat, amik bennem kavarognak, de nem biztos, hogy előrébb haladna tőle a világ.

De mivel nem bírom ki, hogy el ne újságoljam, ezért inkább megteszem.

 

*

 

Felhívtam az egyik kórházat (elég drasztikusnak hangzik, nemde?), ahová félévente szoktam kontrollra járni, hogy időpontot kérjek. Mire a recepciós hölgy leapukázott engem. Mondom magamban, hogy még nekem lenne kellemetlen, ha kiábrándítanám csalóka tévképzetéből, így hát (szokásomhoz egyáltalán nem híven) hallgattam és úgy válaszoltam a kérdéseire, mint ahogy egy édesapához illik (legalábbis szerintem). Nyílván bele sem gondolt, hogy manapság egy korombeli gyermek magának is intézheti az ügyes-bajos dolgait, sőt mi több önnönmaga hívja fel azt a bizonyos intézményt.

 

*

 

Egyik napon, hazafelé mentemben a belváros egyik utcáján láttam, hogy a kis bokrokkal és lehullott falevelekkel körülvett fácska tövében az avarban kutakodott eleség után egy madárka. Egy ideig furán, félrefordított fejjel nézett rám, mivel megálltam a járdán és megfigyeltem, ahogy szisztematikusan végigkutatja a talajt gilisztafogás reményében, ami be is teljesedett egy kis idő után. Mikor tovább battyogtam megláttam, hogy a következő fácska tövében egy feketerigó végezte ugyanezt a műveletet (valószínűleg az első, jellegtelen tollazatú egyed a tojó volt, míg a második a hím lehetett /igazi feketerigó kinézete volt/). És amikor még tovább libbentem, akkor láttam, hogy a többi fácska tövében lévő levéltakaró is fel van túrva, szóval korrekt munkát végeztek.

 

*

 

Mostanság esett meg velem először, hogy fogadóórán voltam. Meglepő volt, és legalább annyira, mint maga a tanár és az az anyuka, aki megpróbált bemenni előttem bejutni, mit sem sejtve magasztos ott tartózkodásomról a kihalt folyosón (mintha teljesen szokványos dolog lenne, hogy valaki a diákok hiányától üresen kongó épületben egy padon ücsörög, pont azelőtt a tanterem előtt, ahol éppen fogadóóra van). Érdemes volt elmennem legalább azért a meglepett tekintetért, amit a tanárnő produkált, mikor közöltem vele, hogy az öcsém bátyja vagyok, akit ő magyarra és angol nyelvre (ESL) oktat. Most inkább nem untatok senkit azzal, hogy mit árult el a hölgy a kedves öcsémről, főképp azért nem mert marhára nem tartozik senkire. Amúgy oda is csak a kritikám miatt kerültem, mivel kifogásolni merészeltem az iskolai angol-oktatás színvonalát és hencegve mondtam, hogy szívesen bemennék egy fogadóórára, hogy elmondjam a tanárnak a véleményemet. Természetesen ez azon a napon, amikor az öcsém szólt, hogy lesz rá lehetőség, már korántsem tűnt olyan tökéletes ötletnek. Szerencsére minden gond nélkül túlestem rajta, mint ahogy a kispatak tovagördül egy bukó fölött.

 

*

 

Megfigyeltem, sőt mi több felismertem, hogy nem tudok normálisan kommunikálni nálam fiatalabb lányokkal. Ezzel szemben, ha nálam idősebbek, akkor minden gond nélkül eldumálok bármelyikjükkel, és ha találkozunk, akkor megvan puszi; ami nálam kényes terep, mivel nem mindig adok, akkor sem, ha általában szoktam neki adni. Ezzel mindössze annyi gond van, hogy a legtöbbjük kisfiúnak néz, ami valljuk be nem a legmegfelelőbb pozíció egy kapcsolatban. Kellemetlen. Persze sok minden kellemetlennel vagyok körülvéve nap mint nap, úgyhogy már megszokhattam, bár a megszokások még sosem segítettek ki senkit semmilyen szarból és nem tettek jobbá semmit az életben. A hozzászokás és a megszokás nem ugyanaz. A jó dolgokhoz hozzá lehet szokni, de a rosszakat csak megszokni lehet.

 

*

 

Amikor olvasok egy könyvet, akkor mindig szeretem azt a pillanatot, amikor a címben szereplő szó először megjelenik a szövegben. Olyan talányos sok minden addig a pontig, de legtöbbször utána is.

Upside down

2010.02.27. 15:59

Tegnap hazafelé az utcánkban az az ötletem támadt, hogy miért is ne menjek háttal a menetiránynak. Megtettem. Mindezt persze csak azért mertem megtenni, mert már elég késő és sötét volt és emiatt már senki sem volt az utcában s emiatt nem nézhetett senki tökkelütöttnek. Láttam pár furcsaságot, nem, legyen inkább olyasmi, amit nem vesz észre az ember, ha csak úgy battyog a járdán és teljesen el van merülve az előtte elterülő betonkockákban. Velem is így esett. Láttam egy kismacskát, aki az eső következtében megjelenő egyik tócsát ugrotta át, aztán még megpillantottam az egyik háztető fölött a kivilágított templomtornyot és az egyik kertben kéken világító kis lámpákat is, amik eddig elkerülték a figyelmemet. Ráadásul még az is feltűnt, hogy az utca két oldalán nem egyenlő arányban vannak a lámpaoszlopok.

Szóval vicces volt, hogy hátrafelé mentemben több dologra figyeltem fel, mint a szokványos módon (azért nem írtam normálist, mert attól még, hogy mindenki így halad, attól még nem biztos, hogy normál is)

Kiskrapek és a kövek

2010.02.24. 18:28

Most hétvégén voltam egy keresztelőn. Mivel késtünk róla egy kicsit ezért a templom hátsó részében álltunk meg. Sok kisgyerek volt, akik össze-vissza bóklásztak a templomban, ahogy az illendő. Az egyik kiskrapek odajött hozzám és rámmutatván visszanézett édesanyjára és megkérdezte őt:

>Ő meg kicsoda?<

Hát, a feltehető kérdések közül a legjobb, de (vagy talán inkább és) a legnehezebb egyben. Mert hogy ki vagyok én. Nehéz rá válaszolni, de most inkább nem teszem meg, mert meglehet hogy kellemetlen dolgokkal kellene szembenéznem.

*

Ma megrohantak az emlékeim, ahogy az utcánkon bandukoltam. Eszembejutott, hogy régen, amikor tavasszal a fákat visszavágták az utcában, (hogy nehogy zavarják, azt a rohadt vezetéket (nem értem, hogy nem lenne egyszerűbb levinni a föld alá és csak egyszer kellene rákölteni egy nagyobb összeget, minthogy minden évben kiküldeni a kosaras kocsit minden utcába és fizetni őket)) akkor mindig összeszedtem egy csomó botot, ami megfelelőnek látszott arra a célra, hogy remek kard lehessen belőle. Merthogy amikor kirándulni mentünk valahová mindig szereztem egy újabb botot a kollekciómba, amit a kertünk hátuljában tároltam.

*

Egy másik dolog is eszembe ötlött: mert én nem csak botokat, hanem más dolgokat is gyűjtöttem. Többek közt nevezetesen köveket, de nem akármilyeneket hanem olyanokat, amikben ott volt a szikra, ami széppé vagy különlegessé tette őket. Néhanapján elővettem a geológiai leleleteimet és megmosdattam őket egy nagy lavór (piros volt) vízben, aztán kiraktam őket a napra és amikor megszáradtak újra megismételtem a metódust mert, amikor vizesen csillámlottak akkor voltak a legszebbek.

Most néhányuk a virágaim tövében hevernek és védik őket az erős vízsugaraktól és minden öntözés alkalmával vizesen kacérkodnak, mint hajdanán.

 

Runnin' away

2010.02.18. 00:13

Nekem mindig futnom kell. Akárhogyis tervezem, mindig úgy jön ki a lépés hogy rohannom kell a buszhoz, bárhová megyek legyen rajtam akármilyen ruha, mindegy hogy öltöny vagy hatalmas táska...

Néha elegem van belőle. Sokszor lekésem a buszt akármennyire is igyekeztem, és utána a metróhoz utána meg a suliba vagy bárhová máshová...

Máskor pedig jó érzés futni tiszta erőből. Megnyugtat. Amikor nagyon ideges vagyok futok, de legalábbis vmi fizikai tevékenységhez folyamodok. Volt már erre példa. Az úttesten nekiiramodtam, addig amíg már nagyon közel nem értek az autók... Jól esett.

Sokszor nem is tudok máshogy tenni, csak rohanok, mert megszoktam.

 Azt mondják, hogy amilyen a járása olyan az élete, a tempója... de igaz fordítva is...

Busz

2010.02.12. 14:15

Mindenki szokott utazni busszal (ha nem, akkor is utazott már valamilyennel életében vagy pedig kénytelenek leszünk a korlátlan fantáziánkra hagyatkozni...)

Szóval ki nem állhatom ha télen, vagy más nedves időben a buszok ablakain nem lehet kilátni. Borzasztóan idegesítő, mert így nem tudom, hogy jön-e mögöttünk olyan busz, amire át lehetne szállni és így gyorsabban elérni az úticélt. Utálom.

Azt hiszem, hogy így van néha az élettel is.

Elérkezik néha olyan idő, amikor nem látunk ki az életünk buszából, ami már teljesen bepiszkolódott, hogy átszálljunk egy sokkal megfelelőbb vonalra.

A látás képessége.

Snowfall

2010.01.30. 23:12

A szálak, mint mindig, most is messziről jönnek és mennek.

 Kezdjük a spanyollal. (Mi? Milyen spanyol, te jó ég ez tanul ilyet is? De rossz… (amúgy, ja)) Szóval a fent említett nyelvi órán kaptunk egy lapot egy spanyol újságcikket, ami a Mars ritka állásáról tudósított. Nem kellett elolvasni, még de én azért elolvastam, mert jobban érdekelnek az ilyen cikkek, mint a tankönyvi szövegek. Szóval arról volt szó benne, hogy a Mars milyen közel lesz/van a Földhöz és mennyire jól fog látszódni, mindez tegnap történt. Telihold volt, de így is tényleg tök jól lehetett látni, a szokásostól eltérő fénylő vörhenyes pontot az égen a Hold mellett. Mindehhez még tiszta is volt az ég, pedig délelőtt még bosszankodtam is, hogy nem fog látszódni belőle semmi. Szóval gyönyörű volt. Mindig is szerettem a holdfényt, olyan sejtelmes, mint egy fekete-fehér film és úgy is lehet általa látni, épp elég, hogy elolvashattam egy verset, így se kellett volna, mert ez tényleg árt a szememnek.

 Mindez kapóra jött, mivel nem is emlékszem miért elkezdtem üvöltözni a családom tagjaival, de akkor nagyon indokoltnak látszott. Ezek után felvonultam a szobarészletembe, aminek tartozéka egy tetőtéri ablak, amin teljes sávszélességben besüt a Hold. Nagyon bírom, nem kell lámpát gyújtani, elegendő Napunk kishúgának fénye (nem korrekt, csak visszaverődés). Ültem az ablak fényében és zenét hallgattam. Nagyon idilli volt. Kedvem lett volna kiugrani az ablakon és, mint egy farkas nyakamba venni a tájt egyedül. Mióta kaptam egy új bakancsot, mindig csábít a vidék, a vadon (kár hogy már alig van ilyen). Ekkor még semmi sem utalt arra, hogy másnap kiadós havazásban lesz részünk, és így a másnapi korizáson járattam az agyam, gondoltam letekerek a tóhoz (ami valójában csak egy víztározó). Ezt az ötletet a másnapi/mai hó mennyiségére tekintettel el kellett vetnem, nagy kár, mert ha biciklizni lehetett volna, akkor nem kellett volna rostokolni buszokra várva és odabandukolni a letakarítatlan járdákon.

 A járdákon található hó nagysága elárulja, hogy ki-mikor volt kinn és takarította el a havat, mennyire akar már kiszabadulni a szobájából és mennyire fontos neki, hogy ne érje szó a ház elejét. Szóval egyet, s mást.

 A tavon már elképesztő kb. húszcentis hó várt, ami a folyamatos hóesésnek köszönhetően tovább emelkedett. Ezen okokból kifolyólag nem lehetett normálisan korizni, de nem bántam igazán, mivel a karácsonyra kapott hokiütőket akartam felavatni, és ez irányú igyekvésem sikerrel is járt.

 

*

A hó olyan, mint a bűnös szokásaink. Szép lassan, apránként hullnak ránk és mi ártatlannak gondoljuk őket. Aztán nem sokkal később, függően annak hevességétől ágaink földig hajolnak a megterhelő súly alatt és várják a meleg fuvallatokat, de várhat tavaszt egy tuja? Várhatunk egy gyermekre, aki egy hokiütővel a kezében, fülében muzsikával és lábán egy bakanccsal lesegíti ágainkról a súlyt? Hitem szerint igen. Lehet, hogy a felhőket nem mi kormányozzuk, de lehet, hogy mégis.

 

*

 

Pénteken mikor biciklivel mentem a dolgomra, a kertben a havas részen vágtam át. Nem volt még nagy a hó, de így is hagytam benne elegendő nyomot. Ma látom, hogy annak ellenére, hogy esett egy lépcsőfoknyi hó a nyomok megvannak. Talán így működünk mi is. Eshet akármennyi feledtető fehérség, a sértett nyomok megmaradnak bennünk, mégpedig kibukkanva a felszínen. Elég rossz dolog, mert nem felejtünk, megbocsáthatunk, de nem felejtünk. Meglehet, hogy feledés nélkül nincs igazi megbocsájtás, de lehet hogy ettől lesz még értékesebb a tettünk, hogy függetlenül a korábbiaktól újra adunk esélyt a másiknak az életre.

 

*

 

Rájöttem, hogy ha előre megírom Wordben azt, amit szeretnék, akkor sokkal könnyebben jönnek a szavak az elmémbe. Talán azért, mert itt kedvemre válogathatok a betűtípusok közül, amiket jobb bámulni, bármennyire sem fognak megjelenni a blogban, de akkor is (jé, megjelent!). Meg talán nem zavar a környezet.

 

Annyi mindenem van, amiért hálát kellene adnom. Néha eszembe ötlik az, hogy milyen szerencsésnek mondhatom magamat: van otthonom, ahová hazatérhetek, ha szétázott a cipőm egy kiadós hoki meccs után; hogy egyáltalán van lehetőségem hokizni, mert van hozzá korongom és ütőm és korim, akkor is, ha csak kölcsönbe. Van három gép, amik közül egy laptop és választhatom a laptopot (kivéve, ha nem vitték volna el a szüleim a hétvégére), mert van és van miből választanom. Attól függetlenül, hogy a szüleim nem keresik magukat degeszre, holmi láblógató lébecolós munkahelyen van rá lehetőségem, hogy elmehessek síelni az osztályommal, olyan iskolába járhatok, ahol szerveznek ilyeneket. És még sorolhatnám; és sorolnám is, ha nem szégyellném el magamat, hogy mi mindenem van, a szüleim erőfeszítéséből.

 

Mióta a magyar tanáromtól hallottam egy idézetet Eszterházy Pétertől, miszerint valaki akkor ismeri igazán a magyar nyelvet, ha tisztában van a kettőspont használatával, gyakran elgondolkozom rajta, hogy én jól használom-e.

 

 

Ihlet

2010.01.28. 00:04

Ahogy mostanában elnézem a GoogleReader-t senkinek nincs nagy kedve, ereje, ihlete blogot írni.

Mégis mitől van az embereknek ihlete?

Az ókori görögök és rómaiak azt mondták, hogy a múzsa csókja.

Talán manapság ez egy olyasmi dolog, ami minket is meglep, olyan dolog, amit nem vártunk volna az élettől és úgy érezzük, hogy le kell írnunk.

Volt már többször is, hogy este csak feküdtem az ágyamon és eszembe jutott egy kezdősor és ha nem pattantam volna föl azonnal tollat ragadva, akkor biztos hogy nem tudtam volna semmit sem írni utólag, futólag.

*

Miért egyforma a I és az l betű a címben?

Keresztutak előtt

2010.01.25. 20:05

A hétfő reggel mindig oly nehezen indul, főleg hogy ilyenkor nincs nulladik órám. Ma sem történt másképp. Ahogy kinéztem az ablakomon megláttam a mélyrózsaszín-vörhenyes-piros színezetű égalját, gyönyörű volt. Még most is itt jár a fejemben.

Igazából azon őrlődöm, hogy melyik szempont szerint írjak. Mert az írók előtt két út áll: az egyik az, hogy alkalmazkodik a mai olvasási kultúrához, ami abban áll, hogy közérthető mivel az emberek nem érnek rá nehezen megemészthető művek olvasásához; vagy pedig egy tükröt helyez a közönség és személye közé és csak saját magában gyönyörködik és csak magamagának alkot és nem érdekli, hogy mi leledzik a tükör mögött.

Mindkét útnak vannak napsütötte és árnyékos szakaszai, de csak az egyik vezet el oda, ahová mi szeretnénk. El kell dönteni, hogy ki(k)/mi miatt írunk.

Kulcs

2010.01.21. 21:29

Érdekes szimbólum ez a kulcs. És nem csak szimbólumként az. Néha szeretnék a kulcsosember lenni, a Mátrixból. Hasznos ember, mindig tudja mi mihez való és meg is van a hozzá szükséges eszköze.

Szinte bárminek lehet kulcsa. Kulcs a muzsikához, az élethez, mindenhez.

Kérdés, hogy hozzánk is van-e kulcs, és valakinél ez megtalálható-e és illeni fog-e a zárba. Van egy kulcsom, ami eltörött a 'fej' résznél. Vicces, csak nehogy röhögjünk azon aki belénk töri a sajátját, csak mert tévedett.

Ez itt a kulcskérdés.

 

 

Feelings

2010.01.17. 22:29

Mit tehetünk az érzelmeink ellen?

Semmit.

Csak az a kérdés, hogy utána mit teszünk. Mert a cselekedeteinket azt viszont tudjuk irányítani. (Mindig felmerül bennem a kérdés, hogy erről a témáról nyilatkozzak-e vagy sem. Hát így döntöttem: megírom, naná, úgyse bírtam volna sokáig.)

Az okokat keresgélni teljesen felesleges, mert nem fogjuk őket megérteni. Valaki vagy tetszik nekünk, vagy beléhabarodunk, vagy szerelmesek leszünk belé vagy nem. Na jó, ez azért nem ilyen egyszerű, mert lehet ettől függetlenül a barátunk vagy az ellenségünk is.

Igazából azért is írom ezt a bejegyzést, hogy összeszedegessem a gondolataimat erről a témakörről. Mert én úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy mindig kell valaki, aki éppen az aktuális. Kell valaki, aki után ácsingózhatok. És ha rájövök, hogy már van párja, vagy megmondja, hogy nem fog menni a dolog, akkor annyiban hagyom. Nem tudom ki hogy van ezzel, de lehet hogy ez így úgy hangzik, mintha feladnám. Lehet hogy az is. De így sokkal egyszerűbb. Néhány hétig szorongok, meg reszketek, meg vágyakozom, aztán ez a vége és puff.

Egyik barátom azt mondta rá, hogy szerencsés vagyok ebben. Hát ha ez szerencse...

Blogolni

2010.01.13. 23:30

Nos, miért írok blogot? Remek kérdés; de, mint mindenre erre is azt tudom válaszolni, hogy a változás. Igen, változás. Megváltozott az életem, az emberi kapcsolataim. Más dolgokat tartok fontosnak, mint eleddig.

Igazából, én nem szerettem volna, és nem is szeretnék személyes dolgokról irogatni. De néha nem lehet máshonnan meríteni, mert mi másból lehetne mint a saját életemből? könyvekből?, igen azokból is lehetne, mert sokat olvasok, rengeteget , egy könyvtárat, mi ennek az erdőnek megelevenedett lapjai. De ezek nem az én gondolataim, megjegyzéseim. Ettől függetlenül nem lehet úgy élni, hogy mindent csak magamtól írok, találok ki, mivel a minket érő hatások alakítanak olyan érdekes egyéniségekké, amik vagyunk, és ezeket nem lehet nem figyelembe venni.

Aki ír, kiírja magából azt, ami belülről feszíti. Lehet hogy nem nagyon, de kiegyenlíti a nyomást.  Az információ csak akkor ér valamit, ha azt megosztjuk. A történeteink is információmorzsák. Megnevettetnek, megríkatnak, elgondolkoztatnak, tanítanak. Hasznosak. Lehetnek jók, lehetnek rosszak (legfeljebb nem olvasod többször), valamire megtanítanak.

Véleményem szerint, valami ilyesmi indít majd' mindenkit arra, hogy személyes blogot indítson.

CS

2010.01.12. 23:37

Ma sztrájk volt. Counter Strike. (nem kell leszólni, az egyik kedvencem)

Bicajjal mentem (húsz oda és vissza is), mert nem volt kedvem autókázni, meg vonatra várni. Nos, jártam már máskor is biciklivel a suli felé, de akkortájt nem voltak az emberek ilyen agresszívak, mert ma azok voltak, de keményen.

Igazából kire haragszanak? A biciklisekre? Önmagukra? Mindenkire?

Csak találgatni lehet, majd ha esetleg lesz autóm, akkor lehet hogy megértem őket, de addig biztos hogy nem.

Amúgy ez a sztrájk is megmutatja, hogy mi a helyzet kis hazánkban. Valakinek torkig elege lett a trágyából, ami mindenhonnan folyik az arcunkba, és sztrájkba kezdett. Egyáltalán nem meglepő, ami most történt. (na meg holnap is folytatódik)

Elmosta

2010.01.09. 22:18

Nem szeretem az esőt, ha valami olyat mos el, amit még nála is jobban kedvelek; a havat. Igazságtalanság. Hétvége. Ráérek. Esik. Hétköznap. Nem érek rá. Hó. Ennyit erről.

Ma vmi oknál fogva elmentem a könyvtárba, de észrevettem hogy a szokásosnál is többen szivárognak, nem inkább hömpölyögnek ki a kapun keresztül. Bajt sejtettem. Hát megnéztem a nyitvatartási táblát és hatkor zártak, hat óra öt volt. De azért bementem, és azt mondom hogy megérte. Sose láttam még így a könyvtárat. Sötétség volt a könyvespolcok között, majd' minden lámpát lekapcsoltak az olvasótérben. Nagyon elhagyatott volt, és szomorú. És én csak néztem, aztán kimentem.

*

Amikor arra járok, sokszor felszállok egy buszra, amin sok külföldi szokott utazni. Csak a móka kedvéért, mert mindig vannak rajta érdekes fazonok, szerencsétlen és értetlen külföldiek, akiken lehet segíteni, akikkel jót lehet dumálni. Mindig mások utaznak rajta, mert sűrűn jár és így sok új arc van és lehet vkit kipécézni vmilyen tulajdonsága miatt, főleg a szépségük miatt. Kell a szépség, ami színt visz az életbe; mi másért lenne, hogy gyönyörködjön benne, aki csak látja. Jobb kedve lesz tőle az embernek.

*

Érdekesek ezek a statisztikák. Kiviláglik belőle, hogy mire harap a nép. De nem zavar, mert mindig vannak hullámvölgyek és hegyek is. És nem fogok írni csak azért hogy írjak, hogy iszonytató tömegek klikkeljenek. Csak akkor vetemedek ilyenre, ha tudok valami különlegeset adni. Az életem rám tartozik, és azt örökítem meg belőle, ami kikívánkozik abból és nem mondanám el másnak, csak nektek. Lehet hogy nevettek, de nem hallom kacagástok. Írtok kommentet, de eltörölhetem, megőrizhetem és elgondolkodhatok rajta; enyém a döntés. Nem haragszom senkire. Ez nem egy válasz. Ez egy kijelentés. Sem nem több, sem nem kevesebb.

Ha fogalmazok, akkor azt ködösen teszem, direkt. Mindenki tudja hogy milyen az, ha valakinek vannak titkai. Nem feltételezem, hogy lenne olyan valaki, akinek ne lenne. Veszélyes fegyver az ilyesmi olyan emberek kezében, akik erkölcsileg szegények. Nem szeretem/szeretném, ha megtörténne efféle dolog. Sajnálatos esemény lenne.

Komor a hangulatom, bocsánat, de ez az igazság és akkor felesleges a bocsánatkérés.

Hó nyom at ás

2010.01.07. 01:09

Hazafelé menet véletlenül, már automatikusan ezt írtam, pedig (mint köztudott) véletlenek nincsenek, korábban leszálltam. Ez se volt az. De, mivel ez nem egy tényfeltáró, oknyomozó blog ezért nem is keresgéljük az indítékokat tovább (szeretem megnézni az arcokat).

Tehát három megállóval korábban leszálltam. Ilyen még sosem fordult elő velem. Na, gondoltam véletlenek nincsenek, csak nagyon kis valószínűségű események láncolata. Gyaloglásra kényszerültem, aztán elhúzott mellettem egy másik járat is, ami jó lett volna, de nem hallottam meg, de nem is ez a lényeg, de nem is az, hogy jött egy keresztirányú busz, ami szintén jó volt, de azt el is értem...

Amikor battyogtam hazafelé, a keménnyé fagyott, lelapított havas utcán, akkor láttam meg egy érdekes hólapát nyomot. Bahhh, mekkora érdekes felfedezés, ugye? Pedig az. Az egyik kertkaputól indult, összekötve a szembeszomszéd (na jó, sréhn balra szembeszomszéd) kapujával. Meglepő. Legalábbis én meglepődtem. Ennek a jóembernek, annyira fontos volt az átjárás, egy általam ismeretlen okból, hogy a havat is ellapátolta. Megdöbbentő, nem gondoltam volna, mert az h a szomszéd kertje előtti járdán ellapátolom a havat, az oké; néha mindenkire rájön az ötperc, és ő is megteszi ezt, amikor előbb pattan ki az ágyból, mint én, ha egyáltalán kifolyok onnan egy szép szombaton.

Mondjuk az is igaz, hogy kerestem vmi különlegeset, mert tudatában voltam a véletlennel kapcsolatos állításaimnak, mily meglepő. Ilyenkor oda az utólagos felfedezés öröme. Meg ott van még az a kérdés, hogy most ki irányít kit. Te magad az eseményeket, vagy a dolgok megtörténnek maguktól? Olyan Mátrixba illő gondolatmenet.

És ne felejtsétek el megöntözni a virágaitokat!

Otra vez

2010.01.04. 22:08

Újra iskola. Újrakezdődik a mókuskerék. Mindenkinek. Kinek a munkahelyén, kinek az iskolában. Kellemetlen helyzet, de legalább így nem szórom el az időmet, nem mintha a szünetben nem tettem volna semmi hasznosat, de hát mégiscsak.

Tegnap este, a szünet utolsó estéjén (és az esztendő első vasárnapján) megnéztük közösen a családdal a 'Good Will Hunting' c. filmet. Érdekes és tanúlságos volt (eltekintve a trágár szavak és szexuális kapcsolat helytelen felfogásától egyes szereplők részéről), mint ahogy minden jó filmnek egyben ez kell hogy legyen az egyik célja. Számomra az jött le, hogy a tehetségünket nem csak saját magunk miatt nem szabad elszórnunk, hanem mert ezzel tartozunk a többi embernek, akiket szerényebb képességekkel áldott meg az Ég. Azt hiszem ez megteszi egy új évi életszemlélet-váltásnak, talán.

*

Itthon a szüleim tartottak szilveszteri hmm, ezt nem nevezik partinak, sem bulinak, na mindegy, szóval ennek alkalmára hoztak az egyik barátunktól egy csocsó asztalt, mivel gyerkőcök is várhatók voltak (tényleg jöttek). Tehát ennek következményeként ittragadt az asztal. Rég nem játszottunk ennyit az öcséimmel. Szóval milyen szövevényes az élet, kis apróságok.

*

Ma reggel oktatási intézményem felé igyekezvén ültem a metrón. Egyszercsak megszólal a hangosbemondó, hogy a metró nem közlekedik a Nagyvárad-tér és a Deák között. Gyalogoltam egy jót, zenével a fejemben. Húsz perc alatt elértem úticélom. Épphogy beértem.

Utólag megtudtam, hogy egy ember vetette magát az egyik szerelvény elé. Szerintem ez nem megoldás. Lehet hogy nem éltem át azt a helyzetet, ami őt eddig vezette, de akkor sem tudom elfogadni. Ahhoz hogy valaki eddig a döntésig eljusson, annak a saját magába vetett hitét kellett hogy elveszítse.

Nagy kár az ilyesmiért.

((((főleg, mert csúcsidőben tette...))))

Midgard

2010.01.03. 12:56

Igazából most azon gondolkozom, h egyáltalán kell-e írnom vmit az elmúlt esztendőről. Mégis miért kellene, ki határozta meg h az évnek ekkor és ekkor van vége? Az egész évem, nagyon vicces, de olyan mint az önnön maga farkába harapó kígyó, a tavalyi évem is így kezdődött és fejeződött be.

De mostmár nincs meg az a lobbanás, ami akkor volt; így nem érdemes semmibe belekezdeni, pedig nincsen párja, ígyse úgyse. (Most jót vidulok magamban.)

"A belenyugvás csak akkor tökéletes, ha meghiúsult vágyaink tárgya szemünkben már veszít valamit értékéből."  /Jane Austen/

Ahogy végigpörgetem az évet, azt látom h megváltoztam. Keresek vmit, vagy valakit, de mindenben. Mint egy Farkas, aki keresi, űzi a vadat, de az mindig előtte jár, vagy lehet h csak egy lemúr.

Akár a Gyűrű keresése. Csak ha megtalálom, akkor sem tudnám felhúzni, mint egy karikagyűrűt.

süti beállítások módosítása